Kriszta
kedvencei

A közös nevező

Ifjúkoromban rajongtam a kopaszodó férfiakért. Még mielőtt analizálni kezdenétek beteg lelkemet a bejelentés nyomán, közlöm, hogy apámmal a kapcsolatom kiegyensúlyozottnak mondható. Egy nagyon rövid, mindössze néhány hónapos mosolyszünettől eltekintve, kifejezetten jól funkcionáló, a szeretetre és kölcsönös tiszteletre épülő emberi viszony. Vagyis nem, nem apakomplexusom volt. Egyszerűen csak úgy alakult, hogy tizen- és korai huszonévesen rajongásom tárgya két, akkoriban már olyan ismert és sikeres férfi színész volt, akik – hát istenem – már fiatalon is kopaszodtak.

D. Tóth Kriszta ajánlja

Látok, hallok, érzékelek valamit, ami velem marad. Szerintem érdekes, megindító vagy elgondolkodtató - úgyhogy megosztom veletek. Bármi jöhet,
az egész világ belefér.

Az egyiket úgy hívták, hogy Rudolf Péter, és a nagynénémmel játszott egy színházban, nevezetesen a Vígben. Akkortájt épp két albérlet között voltam, és Zsikééknél húztam meg magam, a legfiatalabb unokatesóm lépcsőházra néző félszobájában. Egyik délután csöngettek. Gyanútlanul nyitottam ajtót. És vágódtam hanyatt ugyanazzal a lendülettel, amikor megláttam, hogy ki áll a lábtörlőn. Ő. Kölykös volt, kalapot viselt, körüllengte a sármja, és vagy nem vett észre semmit az arcbőrömre gyakorolt hatásából, vagy olyan nagyon jó színész volt, és annyira nagyvonalú, hogy nem látszott rajta semmi. “Szia, Zsike itthon van?” – kérdezte, és hanyag eleganciával belépett az előszobába, levette a kabátját, és elindult a nappali felé. Én e folyamat közben nem igazán nyilvánultam meg verbálisan, csak álltam ott, néztem a Rudolf Péter-jelenséget 3D-ben. Talán annyit azért sikerült kinyögnöm, hogy “ühm”… Arra viszont tisztán emlékszem, hogy az járt a fejemben, mennyire ciki az, hogy húszévesen csupán ennyire futja. Szóval RP eltűnt a nappaliban, és én azóta sem láttam őt soha szemtől szemben. Tavaly szeptember óta fűzzük, hogy jöjjön el hozzám beszélgetni a műsorba. Remélem, nem azért nem jön, mert emlékszik rám onnan, az ötödik kerületi lábtörlőről…

A másik kopaszodó férfi színész neve: Kulka János. Érte máshogy rajongtam – rajongok ma is. Tizenvalahány éves voltam, és Táncsics-bérletesként a kaposvári színház egyik zsöllyeszékén ültem. George Orwell Állatfarmját játszották, óriási szereposztással. Persze, akkoriban minden szereposztás óriási volt a Csiky Gergely Színházban… Kulka, Lukáts Andor, Helyey, Koltay, Pogány Judit, Molnár Piroska, stb., stb. Egyszercsak megjelent a színen a Macska, Kulka János képében. Sustorgás futott végig a nézőtéren: „Ott van Magenheim doktor!”; „Nézd, a doki a Szomszédokból!”; „Az nem a Magenheim?”… - végtelenül idegesített a dolog. “Sssssh, maradjatok már csöndben, ez nem a tévé!” – ripakodtam rá az osztálytársaimra, aztán újra belefeledkeztem a színdarabba és Kulkáék játékába. Magenheim sosem érdekelt. De minden más szerepében, amiben csak tehettem, megnéztem. Vele végül később sodort össze az élet, Szulák Andrea beszélgetős műsorában ültünk egymás mellett a piros kanapén (csak zárójeles megjegyzés, hogy őt is szerettem volna az én fehér kanapémon látni a műsorban… de hogy ez miért nem jött össze, az egy másik történet). Mindenesetre Kulka közelségétől szerencsére nem borultam úgy ki, mint Rudolf Péterétől, és a verbális képességeimet sem bénította meg – főként annak köszönhetően, hogy már bőven (vagy tíz évvel) elmúltam húsz, mire találkoztunk a tévében. Aztán a minap beszélgettem vele újra, röviden. Elmentünk megnézni önálló koncertestjét a Belvárosi Színházban, és utána dedikáltattam a szakácskönyvét apáméknak karácsonyra. Lefogyott, mélyebb lett a tűz a szemében, de ugyanolyan nyugodt harmónia veszi körül, mint anno. Pedig, hej, de zajlik körülötte az élet! Óhatatlanul is eszembe jutott a fiatal Kulka a Macska szerepében. Hogy mennyire más a színész sorsa a talpnyaló orwelli karakterénél…

Meg más is eszembe jutott. Rudolf Péter és Kulka János majdnem egyidősek. Végtelenül tehetséges, hiteles, érzékeny művész mindkettő. Fogalmam sincs, hogy állnak e bármilyen kapcsolatban egymással, de a tippem az, hogy jó kollégák lennének. Az biztos, ez tudható, hogy manapság az életnek két különböző színpadán állnak, több szempontból is. De egyvalami biztosan összeköti őket: az én mára lecsendesült és megérett, de nagyon is továbbélő rajongásom.

Tudom, tudom, én is csak egy néző vagyok a sok közül… de talán ez is valami.

Heti termékek

Régebbi ajánlók

Régebbi videók...