Kriszta
kedvencei

Az ígéret
szép szó...

...márpedig két hete tettem egy nem is olyan könnyelmű ígéretet. Emlékeztek még? Lackfi János „Milyenek a magyarok?” című öniróniába mártogatott könyvéről volt szó épp, amikor mintegy a margón, megjegyeztem: az egyáltalán-nem-bezzeg angolok is megérnek egy külön cikket. Mert megérdemlik. Hát, akkor tessék: lássuk, milyenek az angolok?

D. Tóth Kriszta ajánlja

Látok, hallok, érzékelek valamit, ami velem marad. Szerintem érdekes, megindító vagy elgondolkodtató - úgyhogy megosztom veletek. Bármi jöhet,
az egész világ belefér.

Ez persze így, ebben a formában lehetetlen küldetés. Mármint pontos „személyleírást” adni egy népről az alapján, amit az általam közelről és alaposan ismert hét darab angol állampolgár körében tapasztalok napi rendszerességgel... Úgyhogy maradjunk annyiban, hogy a most következő listában azt olvashatjátok, hogy „Milyenek az angolok - szerintem.”

1. A konyha

Mindenkinek van elképzelése az angol konyháról. A fish and chips, ugye? Meg a középen még véres húsok gyümölcsmártással. No és a gyümölcspuding. Pedig ennél azért többről van szó. Mondjuk például a malacról pokrócban. A „pig in blanket” névre hallgató falatka nem takar mást, mint egy minikolbászt szalonnába csavarva és megsütve. Dupladisznó, tuti dolog. Vagy mondjuk óriási „kedvencem”, a tészta alatt sült marha és vese, magyarul: „steak and kidney pie”. Azóta rá sem tudok nézni, amióta egy étteremben egyszer az ételt borító tészta felvágásakor komoly mennyiségű ammónia szabadult föl a pitémből. Az érzés megfizethetetlen. Priceless. Aztán ott van életem egyik legnagyobb kultúrsokkja, amely a jól ismert klasszikushoz, a fönt említett fish and chips-hez kapcsolódik. És a férjemhez. Gyanútlanul eszegettük a krumplishalat, amikor is Alex kért a gondosan zsírpapírba csomagolt étekhez két nagy szelet fehér kenyeret. Fogta a köretként kihozott zöldborsópürét, rákente az egyikre, majd szisztematikusan rápakolta az előzőleg ecettel meglocsolt sültkrumplikat, és ráborította a másik szeletet. Végül nagy boldogsággal harapott bele az így nyert bónuszszendvicsbe. „Oh, chip buttie” – mondta elégedett mosollyal és teli szájjal, merthogy ez a neve neki... és ezt meg sem kísérlem lefordítani. Egy pár évvel ezelőtti felmérés szerint az angolok kedvenc nemzeti eledele a csirke tikka massala. Egy indiai étel. Ennyit erről.

2. Az időjárás

Tényleg rengeteget képesek róla beszélni. Az anyósom és az édesanyja például legutóbb 35 percig tárgyalták az előző esti havas esőt. Lemértem. Komoly szókészlettel rendelkeznek a különböző éghajlati jelenségek leírására – és nem félnek használni. A férjem édesanyja és nagymamája álltak a konyhában reggel, egy-egy bögre teával a kezükben (erről majd kicsit később), és mondták a magukét, nagy hümmögésekkel kísérve. Mondjuk, ezt aláírom, van is miről beszélni, mert ott tényleg mindig történik valami az időjárással. Olyan nem fordul elő, mint nálunk, hogy egy egész hónap eltelik eső nélkül, nagyjából állandó középhőmérséklet és kiszámíthatóan ragyogó napsütés mellett. A legutóbb például kiöntött a patak a faluban és elárasztotta anyósomék házát. Ez a követező három hónapra bizonyosan elegendő témamennyiséget szolgáltat majd.

3. Az eufemizmusok

Ha nálunk minden olyan nagyon-nagyon, akkor náluk épp az ellenkezője. Minden all right. „All right?” „Yeh, all right, you’re all right?” „Yep, all right.” „Cool.” Ez, kérem szépen egy mindennapi köszönési szekvencia, amit naponta több tucatszor hallok magam körül Angliában. És lefordítva annyit tesz, hogy: „Jól vagy?” „Aha, jól vagyok. És te jól vagy?” „Ja, jól vagyok.” „Remek.” A valóságban azonban azt jelenti, hogy: „Helló.” „Helló.” A legnagyobb hiba, amit az ember elkövethet, hogy a nyitókérdésre tényleg elmondja, hogy van. Na, az teljesen összezavarja őket. Sőt, az is összezavarja őket, ha akkor elmondod, hogy tényleg hogy vagy, amikor valóban az egészségi állapotod felől érdeklődnek. Ha egy angol nagyon rosszul van, akkor a maximum, amit hallani fogsz tőle, hogy „not so good” (nem túl jól). De akkor már tényleg haldoklik. A férjem, amikor először tapasztalta a magyar sírva vigadást (egy buliban, természetesen a konyhában, valamelyik csaj néhány pálesz után elsírta magát jókedvében), azt hitte, hogy meghalt valaki. Teljesen kiborult, hogy miért sír a nő, ha egyszer buli van és senki nem halt meg. Mára megszokta, sőt, szórakoztatónak tartja. És így vannak ezzel a szülei is, akik a farkasordító magyarországi télben ma már képesek úgy körülírni a mínusz tizenötöt, hogy „wow, it really is very cold outside” (azt a mindenit, tényleg nagyon hideg van odakint). Kapcsolatunk elején ez még úgy hangzott, hogy „I wouldn’t say it’s very warm outside” (nem mondhatnám, hogy nagyon meleg van odakint). Hatok rájuk, na.

4. A csakazértis

Na, mondjuk erre tényleg büszkék lehetnek. Ők úgy hívják maguk között, hogy „stiff upper lip”. Én meg magam között úgy, hogy „csakazértis angolok”. A csakazértis angolság legszebb példája 1940-ben esett meg, a második világháborúban. Az angliai csatában a Luftwaffe hónapokig bombázta a brit városokat. 100 ezer kiló robbanóanyagot szórtak le, csak Londont 71 alkalommal bombázták. 40 ezer ember meghalt és egymillió lakás omlott össze. Hogy reagáltak erre az angolok? Hát kérem, összezártak. Nem nyafogtak, nem drámáztak. Kijártak a romokra segíteni, beszélgetni, nézelődni. Tovább látogatták a kocsmákat. És két bombázás között krikettmeccset néztek. Úgy beszélgettek a bombázásokról, mint az időjárásról. Milyen idő volt ma? Hát… bomba jó. A nemzeti morál az egekben volt, és azóta sem számláltak annyira kevés alkoholistát Britanniában, mint azokban a hónapokban. A brit kormány 1939-es propagandaplakátja, rajta a mára ikonikus felirattal („Keep calm and carry on” – mondjuk: Csak nyugi, és folytasd!) láthatóan működött. És működik azóta is. Bármi is történjen, egy angol nem esik kétségbe. Hanem megkeresi a megoldást. Ha nincs megoldás, akkor egy másik angolhoz fordul, és együtt keresik tovább. Miután elöntötte a házukat a patak, az anyósoméknál az egész szomszédság összefutott. Kimerték a nappaliból a vizet, valaki hozott egy szivattyút, valaki más párátlanítót. Az 1940-es bombázást megélt 82 éves nagymama szervezte a munkát, a kanapén állva. Nagyon elemében volt. És nekem ez tetszik.

5. A tea

Tényleg állandóan teáznak. Mindenről AZ jut eszükbe. Rossz kedvünk van? Főzök egy teát. Jó kedvünk van? Főzök egy teát. Hazaértünk a bevásárlásból? Főzök egy teát. Indulunk kirándulni? Várj, előbb főzök egy teát. Kirúgtak a munkahelyedről? Főzök egy teát. Új állásod van? Főzök egy teát. Esik az eső? Főzök egy teát. Elállt? Főzök egy teát. Kezdődik a kedvenc sorozatom. Teát?

6. A kutya

Nem találkoztam még olyan népséggel, amely olyannyira komolyan veszi a „kutya az ember legjobb barátja” kitételt, mint az angolok. A kutya, az szent és sérthetetlen. Nem bántják, nem verik láncra. A kutya családtag. Sőt, Alex a múltkor, amikor látta rajtam a felháborodást azon, hogy májkrémes zsömlét adott a német dogunknak ebédre, kijelentette, hogy ha egyszer valaha Angliába költözünk, majd meglátom. Azt, hogy egy angol úgy istenigazából csak egyetlen egy embert szeret tiszta szívből. A kutyáját. Szerintem viccelt. Remélem.


Húúúú, de sok minden eszembe jutott még... van itt egy második fejezetre való muníció bőven.
Úgyhogy: to be continued.

Heti termékek

Régebbi ajánlók

Régebbi videók...