Kriszta
kedvencei
Csak nyugi London, és folytasd!
Milyen nagyszerűen hangzana, ha azt mondanám: elutaztunk Londonba, hogy megnézzük az elmúlt évek legkomolyabb dizájn-kiállítását. Legalábbis a sznobizmusfaktorom már-már kultúrházi magasságokba szökne...
D. Tóth Kriszta ajánlja
Látok, hallok, érzékelek valamit, ami velem marad. Szerintem érdekes, megindító vagy elgondolkodtató - úgyhogy megosztom veletek. Bármi jöhet,
az egész világ belefér.
A valóság azonban ennél sokkal prózaibb. A British Design 1948-2012 kiállítást ugyanis egy barátunknak köszönhetően láttuk. Az úgy történt, hogy Alex (a férjem, született angol) egyik régi évfolyamtársa, amikor megtudta, hogy egy hetet Angliában töltünk, a lányom nagyszüleinél, küldött egy emailt, hogy ha esetleg arra járunk, akkor nézzünk már be a Victoia&Albert múzeumba (vagyis: a munkahelyére), mert van ott egy jó kis kiállítás, amelynek az összeállításában ő is részt vett. Mi pedig hallgattunk szép szóra, és nem bántuk meg. Először is, a britek nagyon tudnak kiállítást rendezni, főleg ha popkultúráról van szó. Nem ijednek meg a rendhagyó megoldásoktól, nem ismernek lehetetlent az interaktivitás terén, és bátran hozzányúlnak bármihez, ami a világon máshol szent tehénnek számítana. Itt például remekül megfért egymás mellett a világ legeslegelső Mini Morrisa, amely 1959-ben gördült le a gyártószalagról, Allen Jones erotikus ülőalkalmatosságai tíz évvel későbbről, vagy éppen a ciprusi születésű, de ma már nagyon is brit Hussein Chalamayan nejlon-tüll koktélruhája, amely inkább hasonlít egy vérben úszó tojásra, mint egy ruhadarabra. Miközben a plazmákról Blur Country House című klasszikusa ordít, amelynek videoklipjét a szerintem nem teljesen normális, ámde elképesztően tehetséges Damien Hirst rendezte...
Kellett pár, nagy duzzogva legurított sör, mire feldolgoztuk a látottakat, de sikerült. De nemcsak a sznobizmusunk vitt minket Londonba idén nyáron. Hanem az Olimpia. Vagy, ahogy a helyiek mondják: A Játékok. Én, a magam részéről még soha nem voltam olimpia-közelben. Vagyis egy olyan városban, ahol a Játékokat rendezték. És ha már a család fele odavalósi, hát idén nem hagyhattuk ki, hogy legalább térdig beleálljunk egy olimpiai nagyváros pezsésébe. Persze Londonnak egyáltalán nics szüksége a nyári játékokra ahhoz, hogy izgalmas legyen meg sokszínű. De ezekben a napokban még a nemzeti mantra, a „Keep calm and carry on” (Vagyis: „csak nyugi, és folytasd”) jegyében gyakorlatilag bármit sztoikus nyugalommal viselő angolok is szinte csak erről tudnak beszélni. Ha más nem, hát abból az aspektusból, hogy vajon hogyan jutnak el a munkahelyükre, miután a hét vége felé minden második sávot lezárnak az olimpiai delegációk miatt. És hogy ha a Londong Bridge-i metrómegállót csak kiszállásra lehet használni, akkor meddig kell gyalogolni, hogy az ember valahol mégiscsak beszállhasson. Esetleg, hogy valóban leszakad-e majd az ég péntek este pontban hétkor, amikor a megnyitó ünnepség kezdődik a kelet-londoni olimpiai parkban.
Apropó... az ünnepi műsor forgatókönyve jelen pillanatban Nagy Britannia legszigorúbban őrzött titka. Nagy valószínűséggel csupán két ember tudja a teljes igazságot: a királynő, aki majd megnyitja az Olimpiát, és Danny Boyle filmrendező, akit a ceremónia megálmodásával és vezénylésével bíztak meg. A városi legendák szerint Danny mert nagyot álmodni, és a megnyitó főszerepét egyenesen az angolok legangolabbikára, a 007-es ügynökre bízza. Aki mellett a női főszereplő maga II. Erzsébet lesz majd, aki természetesen önmagát alakítja majd. Persze az is lehet, hogy a Gettómilliomos Oscar díjas rendezője valami ennél is elvetemültebb dologra készül. Ki tudja, ha járt a Victoria & Albert múzeum brit dizájn kiállításán, akkor bármi megtörténhet...
