Kriszta
kedvencei

Kiskarácsony, még kisebb karácsony

– avagy az év legnagyobb ünnepének helye a tér-idő kontinuumban –

Nem kerülgetem tovább a témát. Mert itt kopogtat az ablakon. Ja, nem... már bent is van a lakásban. A karácsony. Annak minden idegbajával és bájával együtt.

D. Tóth Kriszta ajánlja

Látok, hallok, érzékelek valamit, ami velem marad. Szerintem érdekes, megindító vagy elgondolkodtató - úgyhogy megosztom veletek. Bármi jöhet,
az egész világ belefér.

Ahhoz, hogy a gyermekkori, őszinte lelkesedés elmúltával a karácsony nevű időszakos ünnepet újra megszeressem, két feltételnek kellett teljesülnie.

1. Legyen saját, külön bejáratú családom, benne (legalább) egy gyerekkel.
2. Fogadjam el, hogy tökéletes, mint olyan, nem létezik. Karácsonyban sem.

Sok munkám van benne, de örömmel jelentem: teljesült e két feltétel. Na jó, az első teljesítése kevésbé volt munka, sokkal inkább szórakozás... de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy a Lola nevű ded éppen azt rakta vissza a karácsonyba, ami az évek alatt, a sok hercehurcának, csalódásnak, családi boldogtalanságnak köszönhetően kikopott belőle (és belőlem): az őszinte lelkesedést. Azt, hogy a karácsonyban nem az a fontos, hogy mit eszünk és mennyit iszunk, hogy ki, hova, mikor, mivel megy és meddig marad, kivel találkozik és kivel nem áll szóba... hanem az, hogy együtt vagyunk, akik együtt vagyunk, viszont örülünk egymásnak. Na meg persze az ajándékoknak, mármint ha mi magunk vagyunk a történetben a kölyök.

A másik feltétel kevésbé volt könnyen abszolválható. Mert ha valakiben fut a Megfelelési Kényszer nevű program, akkor igen nehéz megszabadulni attól a törekvéstől, hogy a karácsony: tökéletesre sikerüljön. Hát hiszen éppen olyankor, a karácsonyi időszakban lehet csak igazán szabadjára engedni a Megfelelési Kényszert. Mert az ünneppel kapcsolatban mindenkinek van valamilyen elvárása, eszményképe, kedvenc étele, saját kis hagyománya, kompenzálnivalója. A karácsony, kérem szépen, a kattantak, a frusztráltak, a törekvők és stréberek legnagyobb játszótere. Vagy akadályverseny-pályája, bazi nagy vizesárkokkal.

Nekem nagyjából három éve sikerült elengednem a tökéletest, egy olyan karácsony után, amikor mindenki nálunk ünnepelt, turnusokban. Az angolok meg a magyarok is. Sütöttem pulykát, főztem töltött káposztát. Volt Christmas pudding és diósbejgli. Jött a Jézuska Szenteste és a Mikulás 25-én reggel. Énekeltük a Mennyből az angyalt és a Jingle bells-t. Mire mindenki degeszre ette magát és hazagurult, én lerogytam a konyhában, pattintottam egy üveg bort a romok fölött, és iszogatás közben megfogadtam magamnak, hogy na, ilyet se csinálok többet. És ehhez azóta is tartom magam.

Idén apáméknál díszítik a fát az angyalok, és jön a Jézus meg a töltött káposzta. Az angol nagyszülőknél meg már két hete áll a fa, amit a nagymama díszített, és a Mikulás majd jól leereszkedik az ajándékokkal a kéményen. Így senki senkivel nem ütközik, a legendák szigorúan a saját útjukat járják, és remekül megférnek egymástól több ezer kilométeres távolságban. Szerencsére a gyerek fejében egymás mellett is megférnek. A lányunkat egy kicsit sem zavarja a Magyarországon alkamazott katolikus keresztény és az angolszász jellegű, kevésbé vallási szereplők – no meg a magyar és angol családtagok - együttes jelenléte. Tudom, hogy ez most, az ünnep előtti utolsó napok teljes őrületének közepette még nehezen hihető, de egy valamit megígérek mindenkinek: ha megérjük a december 24-25-ét (és nem lesz világvége aznap, amikor ezt az írást olvassátok), akkor ez a karácsony is eltelik majd, úgy, mint a többi. A tér-idő kontinuum nem szakad meg, és ha nem várunk tőle túl sokat, akkor még élvezni is fogjuk. Legalábbis néha biztos...

De most komolyan: boldog ünnepet kívánok mindenkinek!