Kriszta
kedvencei

Lola a dobozban

Kisgyerekkoromban sosem értettem, hogy anyámék miért hatódnak meg a karácsonyfa alatt ajándékozás közben. De nem akkor, amikor a saját ajándékaikat bontják, hanem amikor minket néznek, ahogy örülünk...

D. Tóth Kriszta ajánlja

Látok, hallok, érzékelek valamit, ami velem marad. Szerintem érdekes, megindító vagy elgondolkodtató - úgyhogy megosztom veletek. Bármi jöhet,
az egész világ belefér.

Öt-hatévesen az ember ajándékbontáskor általában meglehetősen koncentrált tevékenységet folytat, ahogy a papír szakszerűtlen feltépésével igyekszik mielőbb vizuális információt nyerni a csomagról. Hogy vajon az érkezett-e a fa alá, amit a kis Jézusnak vagy Angyalkának írt levélben írtunk. Csak a csomagoláscafatok között ülve, álmaink netovábbját kézben tartva vettük észre, hogy anyánk a szemét törölgeti. A saját ajándéka meg persze még bontatlan.

Néhány évvel később aztán persze én is elkezdtem kapiskálni a dolog lényegét. Avagy megérteni, hogy ha az öröm egy másik ember szívén keresztül érkezik hozzánk, akkor még sokkal-sokkal édesebb.

Lola most az átmeneti zónában tartózkodik. Még írja a levelet a Mikulásnak és az Angyalkának. De már agyalgat azon, hogy vajon mit tudna ő ajándékozni azoknak, akiket szeret (és egyáltalán nem zavarja össze az a „tény”, hogy neki egy kitalált személy hozza az ajándékot, az ő szeretteit viszont ő maga ajándékozza meg). Hétévesen a mérleg nyelve még, naná, az előbbi felé billen, már ami az örömfaktort illeti. De az elmúlt két hét eseményei sokat javítottak az arányokon.

A Shopline felkérésére ugyanis mi is csatlakoztunk a Baptista Szeretetszolgálat Cipősdoboz Akciójához. Kihozták a lapra szerelt dobozokat, és a lányom már az összehajtogatásuk közben teljesen beindult...

Közösen csináltunk mindent, a dobozok tartalmának minden egyes darabját együtt választottuk ki mi ketten. Egy „lányos” és egy „fiús” dobozt töltöttünk meg, és kevés dolog okozott annyi boldog percet az elmúlt hetekben, mint ez az együttes tervezgetés Lolával. Persze – ahogy az a hétévesek világában lenni szokott – az ajándékokat nagy beszélgetések és alkudozások kísérték. „Nem lehetne, hogy ezt a puzzle-t kirakjam, mielőtt becsomagoljuk?” „Az a lila sál nekem is nagyon tetszik, felpróbálhatom?” „Megkóstolnám a csokimikulást, csak egy ici-pici darabot harapok le, ha visszateszem rá a csomagolást, észre sem veszik!”

Lolának jó élete van. Egészséges, a szülei szeretik, óvják, komolyan veszik, tisztelik, jut meleg étel az asztalra, van kényelmes ruhája és szép játékai. De soha nem tartottuk üvegbura alatt. Tudja, hogy sok-sok gyerek kevésbé szerencsés. Az egyik visszatérő kérdése a dobozok megtöltése közben mégis az volt, vajon hogy lehet az, hogy vannak gyerekek, akiknek nem hoz ajándékot a Mikulás vagy az Angyalka – ez egy hétéves számára elképzelhetetlen dolog. Meséltem neki szegénységről, összetört családokról, gyerekekről, akik szüleik nélkül nőnek föl... közben gyűltek az ajándékok a dobozban. Egyik este aztán iskola után felkiáltott: „Megvan, hogy mi hiányzik!” És leült rajzolni. Ajándékokat, karácsonyfát, meleg szobát – és önmagát, ahogy az ismeretlen gyerekeknek ajándékot visz. „Így egy kicsit én is benne leszek azokban a cipősdobozokban.”

Audrey Hepburn szerint, ahogy az ember öregszik, észreveszi, hogy két keze van – az egyik arra való, hogy saját magán segítsen, a másik pedig arra, hogy másokon. Az egyértelmű, hogy én öregszem. Annak viszont nagyon örülök, hogy a cipősdoboz akciónak köszönhetően Lola még bőven az öregedés előtt rájött mindkét keze valódi hasznára.

Régebbi ajánlók

Régebbi videók...