Kriszta
kedvencei

Gasztroördög

Ugye szerintetek is gyanús, hogy mindkét anyósom (a volt és a mostani is) előszeretettel ajándékoz(ott) nekem szakácskönyvet? Az elsőt ráadásul azzal a nem gyenge címmel látták el, hogy „Szakácskönyv kétbalkezeseknek”. Hát, köszi.

D. Tóth Kriszta ajánlja

Látok, hallok, érzékelek valamit, ami velem marad. Szerintem érdekes, megindító vagy elgondolkodtató - úgyhogy megosztom veletek. Bármi jöhet,
az egész világ belefér.

Pedig már akkoriban is egész jól főztem. A saját anyámat legalábbis simán lepipáltam volna a konyhában. Bár, ha jobban belegondolok, lehet, hogy nem ő a megfelelő összehasonlítási alap... Anyu specialitása a Knorr zacskóból előrántott indonéz csirke volt – friss sósmogyoróval. Azt már ő maga szórta rá a végére, mert azt hitte, így majd azt hisszük, nem zacsiból jött a cucc. Nem hittük azt, viszont megettük, mert akkoriban még mindig megettük, amit kaptunk. Nem volt ugyanis más. A szüleink addigra elváltak, apu pedig elvitte magával a főzőtudományát az új lakásába.

Merthogy az apám meg a másik véglet. Úgy főz, mint egy isten. Én is tőle tanultam mindent, amit a konyhában tudok.

Akkor jöttem rá, hogy a főzés valójában hasznos és örömteli dolog, amikor életem első önálló albérletébe, egy valószínűleg a hormonjaim által vezérelt ötletnek köszönhetően, meghívtam egy pasit. A tag nem sokkal azelőtt kezdett nekem udvarolni, és a nagyapám teljesen odavolt attól, hogy felelős banki állása és nyugati márkás autója volt. Az más kérdés, hogy egyáltalán nem voltunk egymáshoz valók, az őt nem zavarta annyira, mint engem, néhány hónappal később. De – ahogy mondani szokás – ne szaladjunk ennyire előre.

Szóval ott álltam a pici lakás közepén, mintegy kettő és fél órával életem első vacsorarandevúja előtt, és reszkettem. Eszembe jutott ugyanis egy nem elhanyagolható tény. Hogy nem tudok főzni. Úgyhogy fölhívtam azt az embert, akiről tudtam, hogy 1. tud, 2. hajlandó velem a nap bármely szakában beszélni, és 3. mindig, minden körülmények között segít. Az apámat. Miután abbahagyta a röhögést, arra kért, hogy nyissam ki a hűtőt, és nézzem meg, hogy mi van benne. Egy fél zöldpaprikát, két joghurtot, egy szőrös citromot, fél tubus Piros aranyat és egy majdnem üres doboz margarint találtam. „Ajaj, ez tovább fog tartani, mint gondoltam” – mondta apu, és diktálni kezdte a bevásárlólistát. A piacról hazaérve visszahívtam, ő pedig nekiállt, hogy lépésről lépésre végigvezessen a paprikáscsirke-készítés labirintusán. Fél órával később ott rotyogott a hús a fazékban. Megterítettem, lezuhanyoztam, tésztát főztem (nem, a nokedliszaggatást nem vállaltam be – akkor még), szépen felöltöztem, megfésülködtem, és vártam. Nagy izgalommal és teljesítményemre rendkívül büszkén. Addigra már letettük a telefont apuval.

Végre megérkezett az emberem. Belépett a lakásba, a kezembe nyomott egy üveg fehérbort, levette a kabátját, (kérésemre) fönt hagyta a cipőjét és levetette magát a lakásban található két szék egyikére. „Na, mi lesz a vacsi?” – kérdezte, egy vacsorára érkező férfitől teljesen elvárható módon. „Paprikás csirke!” – vágtam rá szépen artikulálva, hangosan, büszkeségemet nem titkolva („Ezt add össze, apukám, még főzni is tudok, na, mit szólsz?” – tettem hozzá, szerencsére csak gondolatban, bár szerintem rá volt írva a fejemre az egész).

Hátradőlt. Nyelt egy nagyot. Kinyújtotta a kezét és összekulcsolta az ujjait. A szája megremegett kissé, szeme összeszűkült. Úgy nézett rám, mintha legalábbis épp meg akarná kérni a kezemet. De mivel még csak pár hete ismertem, azt reméltem, hogy nem erről van szó. Ellenben, amiről szó volt, arra nem voltam felkészülve...

„Hát... az a helyzet, hogy én gyerekkorom óta vegetáriánus vagyok.”

„Ó, hogy az a radai rosseb egye meg, hát ezt elbaltáztam...” – tört ki belőlem Belső-Somogy (sajnos nem csak gondolatban, hanem hangosan). Kábé öt másodpercig tartott a kínos csönd, aztán szerencsére kirobbant belőlünk a nevetés.

Életem első vacsorarandiján sajtos-tejfölös tésztát adtam a pasinak. Ennyi.

Na de azóta! Azóta eltelt 15 év. Azóta a konyhában én vagyok (majdnem) a legnagyobb ász. Bármit megfőzök, tényleg, és nem zacskóból. Azóta olyan tökélyre fejlesztettem például a paprikás csirkémet, hogy legutóbb apu azt találta mondani rá, hogy olyan finom, mint amit az anyukája (a mi mamink) főzött annak idején. Hát van ennél nagyobb bók egy képzett szakácstól? Ugyehogynincs. Úgyhogy amikor nemrég megkaptam a második anyósomtól a karácsonyi szakácskönyvet, nem annyira tudtam mire vélni. Még hogy szakácskönyv... nekeeeem? Hát minek???

Na jó, ez persze csak vicceskedés, a sztori kedvéért. A kezdetektől imádom a szakácskönyveket, főleg azokat, amelyeknek az írója nem csak recepteket, hanem történeteket is mesél. Mára szép kis gyűjteményem van belőlük otthon. De azért annak örülök, hogy azon az egy, legeslegelsőn kívül egyikre sincs ráírva az, hogy „kétbalkezeseknek”.

Heti termékek

Régebbi ajánlók

Régebbi videók...