Kriszta
kedvencei

Kemény meló

Nem könnyű munka Kemény Dénesnek lenni. Az utóbbi másfél évtizedben azon a háromszor öt percen túl, amit közvetlenül az olimpiai döntős győzelmek után a vízben fürdött a „fiaival”, szerintem nem nagyon volt igazán felszabadult időszaka.

D. Tóth Kriszta ajánlja

Látok, hallok, érzékelek valamit, ami velem marad. Szerintem érdekes, megindító vagy elgondolkodtató - úgyhogy megosztom veletek. Bármi jöhet,
az egész világ belefér.

Mert rögtön, ahogy kimászott abból a Sydney-i, athéni, pekingi medencéből – ismerve őt -, azonnal elkezdett az olimpiai arany következményein, felelősségén morfondírozni. Aztán vigyázni a fiúkra, hogy ne szaladjon túlságosan messzire velük a ló, kordában tartani a friss-celebre éhes szponzorokat, na meg persze a sajtót. Kicsi később, már itthon, újrakezdeni az építkezést. Majd patikamérlegen méricskélni az erőarányokat a csapatban, megrajzolni a magyar játékosok térképét, kisakkozni a legjobb időzítést a következő világversenyre való felkészülésre. Utána elkezdeni a felkészülést, táblázatokat gyártani, DVD-ket nézni újra és újra, megtanulni, később újratanulni az ellenfelet. Végül pedig kijelölni, aztán fájdalmasan szűkíteni a válogatott keretet. Ismerem Kemény Dénest, tudom, hogy sokkal több ő a magyar férfi vízilabdaválogatott tagjai számára, mint egy vezetőedző. Törődik az érdekeikkel, a lelkükkel, a fizikumukkal, a zsebükkel, sőt, még azzal is, hogy mikor mit esznek.

Edző, pszichológus, ügynök egyszemélyben. Szinte az apja a fiúknak. És pontosan ez tesz számára még nehezebbé minden egyes vereséget. A legutóbbi kettőt is, hiszen ott volt minden az arcán, ha figyeltétek a közvetítést. (És itt most nyitok egy zárójelet. Olyan könnyű otthonról, sörrel az egyik kézben, távirányítóval a másikban, a ventillátor szelében ejtőzve okosnak lenni. A vereséget látva egy perc alatt elfelejteni, hogy mennyi örömöt okoztak már nekünk ezek a fiúk az elmúlt években. Meg azt is, hogy manapság, az intelligens dopping és a követhetetlenül fejlődő sporttudomány korszakában már az is óriási siker, ha egy sportoló, egy csapat, ott van az olimpián és becsülettel helyt áll... zárójel bezárva.)

Az első elvesztett londoni meccs után levettem a polcról egy könyvet, amellyel már rég szemeztem. Abban a stócban lakott egy ideje, amely a „jaj, de rég szeretném elolvasni, de sosincs rá időm” köteteket tartalmazza. A szerző, Endrei Judit nyomta a kezembe még tavaly, a műsorom egyik felvétele után. A legendás bemondó-műsorvezető a DTK show első évadának egyik legnépszerűbb vendége volt. Épp azt hozta magával a stúdióba, amire számítottam: szeretettel, jósággal, bölcsességgel teli energiát. Meg egy interjúkötetet, amelyet nemrég írt, Kemény üzenetek címmel.

„Tudom, hogy ismered te is Dénest, hiszen volt idő, amíg sokat jártál vízilabda meccsre. De így egyben, leírva derül csak ki igazán, milyen zseniális ez az ember. Használd egészséggel,” ha jól emlékszem ezekkel a szavakkal adta oda nekem, én pedig most végre levettem a polcról. És Juditnak igaza volt. Nemcsak abban, hogy Kemény Dénes tehetsége és elhivatottsága leírva még megdöbbentőbb, mint a lelátóról, vagy a televízióból nézve, hanem abban is, hogy a könyvet, és benne Dénes szavait használni lehet. Gyakorlatilag bárkinek, aki emberekkel dolgozik, aki egy csapatért felelős, vagy akár egy csapat tagja. Aki volt már valaha a csúcson, annak közelében, vagy kilátástalan messzeségben tőle. Akinek vannak céljai, de fogalma sincs, hogy kezdjen azok megvalósításához. És mindenkinek, aki látta már valaha játszani a Kemény-csapatot.

Én például fellapoztam azt a fejezetet, amelyben Judit és Dénes arról beszélgetnek, hogy mit tett a szövetségi kapitány, amikor 12 éve Sydney-ben már-már kilátástalan messzeségbe került a hőn áhított olimpiai arany. Mert akkor, végül, megnyerték az olimpiát. A két vereség ellenére...