A lepkegyűjtő (FORDÍTÓ Róna Ilona)

Összefoglaló

Ferdinand, a lepkegyűjtő megüti a totó-főnyereményt, úgyhogy módjában áll gyűjteményét új, mindennél csodálatosabb példánnyal gyarapítani. Csak éppen a gyűjteménynek ez az ékessége nem pillangó, hanem leány: Miranda, a szép, szőke festőnövendék, akit az eszelős fiatalember őrült módszerességgel elrabol, és félreeső, vidéki házának e célra átalakított pincéjében fogva tart. Méghozzá semmi másért, csak hogy akár a lepkékben gyönyörködhessen benne, a birtokában tudja. Olyan volt, mintha fogtam volna egy nagy kék szalagost, vagy egy spanyol fritillária királynőt. Ezzel azt akarom mondani, olyan volt, ami csak egyszer sikerül az embernek az életben, és akárhány életben meg se történik. Ilyesmiről inkább csak ábrándozni szoktunk, s magunk sem hisszük, hogy valaha csakugyan elérjük mondja Ferdinand. Miranda pedig ezt írja titkos naplójába: Én csak egy példány vagyok egy sorozatban. Ha megpróbálok kilibbenni a sorból, olyankor gyűlöl. Nekem azt a sorsot szánta, hogy mindig szép legyek, mindig ugyanaz, gombostűre tűzve, holtan. Tudja ő jól, hogy elsősorban az élet adja a szépségemet, de neki a halott énem kell. Ezt kívánja: éljek, de holtan. Kettőjük több hónapos, tragédiába torkolló együttlétének története az első, ma már klasszikusnak számító modern pszicho-thriller a filmvásznon is világsikert aratott. John Fowles (1926) író, költő, esszéista, kritikus, a második világháború utáni angol regényírás egyik meghatározó alakja. Fontosabb művei: A lepkegyűjtő (1963), A mágus (1966), A francia hadnagy szeretője (1969), Daniel Martin (1977) Mantissa (1982).

Részlet a könyvből:

"Mikor az intézetből kikerült, gyakran láttam az utcán, szinte mindennap, mert a házuk éppen szemben volt a Városháza mellékszárnyával. Folyton jött-ment a húgával, gyakran fiúkkal is, ami már persze nem tetszett nekem. Minden szabad percemben, amikor félre tudtam tenni az adókönyveket és a kartotékoket, odaálltam az ablakba, és a túloldalt bámultam a tejüvegen át, és némelykor csakugyan láttam is. Este mindig X-jelet tettem a megfigyelési naplómba, amikor láttam, később pedig, mikor már tudtam a nevét, M-et. Másutt is többször találkoztam vele. Egyszer éppen mögé kerültem a sorban a Crossfield Streeti-i kölcsönkönyvtárban. Egyetlenegyszer sem nézett rám, de én nem tudtam levenni róla a szemem, a fejéről, a tarkójáról, a hajáról, a hosszú copfjáról. Nagyon halvány szőke, selymes haja volt, mint a függőlepke gubója. Hosszú copfja a derekáig ért, hol előre, hol hátra csapta. Néha fel is tűzte. Egyetlenegyszer részesültem csak abban a kivételes szerencsében, mielőtt vendégem lett itt, hogy kibontott hajjal láthattam. Gyönyörű volt, a lélegzetem is elállt tőle. MInt egy szirén.
Egyszer, egy szabad szombaton, a Természetrajzi Múzeumból hazafelé jövet egy kocsiba szálltunk a földalattin. Oldalt ült, három sorral előttem, olvasott, s ilyenformán harmincöt percig bámulhattam. Valahányszor láttam, mindig azt éreztem. mint amikor ritka példányt fogok, és nagyon vigyázva közelítek hozzá - ahogy mondani szokták, torkomban dobogott a szívem. Példál: kék szalagos folyosópille. Mindig így gondoltam rá, már úgy értem, ilyen szavak jutottak eszembe, mint megfoghatatlan, ritkán előforduló példány... nem olyan, mint a többi, még ha szép, akkor is. Csak igényesnek való."