Sárgaréz patkók

Összefoglaló

A huszadik századdal egyidős Fekete István vallomásos életműve alapján a negyvenes éveitől mind gyakrabban, majd egyre rendszeresebben fordult gyermekkora és múló ifjúsága felé. Budapestre költözése után, amikor a baráti-ismerősi köre, a minisztériumi munkája és főleg a visszhangos színházi és filmes karrierje révén szinte azonnal a fővárosi társasági élet tagja és országosan ismert szerző lett, kezdte különösen foglalkoztatni sorsának alakulása. Éles fordulatait valóságos csodaként élte meg, ezért gyakorta tűnődött el az előzményeken. Az újságírói és olvasói kérdések nyomán egyre határozottabban törekedett mindannak megörökítésére, ami emlékezetének távolodó és szélesedő horizontján ködösödött. Néhányszor hazalátogatott szülőfalujába, de a változások mértéke annyira megviselte, hogy hamar eldöntötte: a továbbiakban kizárólag a saját emlékeinek felidézésére és megörökítésére törekszik Olyannak mutatni meg Göllét, ahogyan élete első évtizedében látta és amilyennek az emlékezetében megőrizte. A Fekete család 1910 legelején a közeli Kaposvárra költözött, így az író kamaszemlékei ehhez a somogyi városhoz kötődtek. A gölleiekkel szemben az itteni élmények kevésbé idillikusak, ami elsődleges indoka lehet annak, hogy sokkal ritkábban emlegette őket. A szülőfalujában eltöltött „mesés” évtized magától adódó gyermeki nézőpontját szükségszerűen a tizenévesek kritikus szemléletmódja váltotta fel, és ez minduntalan elkomorította a nosztalgia derűjét. Az önéletrajzi olvasat ezúttal is magától értetődő, miközben az elhallgatások elfojtott indulatokat és kibeszélhetetlen intimitásokat sejtetnek. Különösen az apát megjelenítő elbeszélésekben. Az ezekből áradó bánatot és szorongást alig-alig ellensúlyozza az a rajongó szeretet, amellyel az író a többi családtagját, mindenekelőtt apai nagyanyját megörökítette. E tematikusan összeolvasható önéletrajzi elbeszéléseket ciklusokba rendeztük, és e sorozatok különös erővel érzékeltetik a Fekete István-i vallomásos próza sajátos múltidézését.