A megfagyott idő IV.

Összefoglaló

Ismerős történetek, (mert) rólunk van szó A történelemkönyvek a történészekre maradnak, akik évekkel, évtizedekkel később értékelik a történéseket, aztán ki-ki kedvére megváltoztatja a múltat. Az újságíró viszont ott van a tűzvonalban, naponta megírja a maga jegyzeteit, s lefesti a való világot. Ha vissza akarunk nézni, leltározunk, vagy csak emlékezünk, akkor ezek a jegyeztek felidézik az utóbbi éveket. Lehet, hogy mi egy kicsit másképp láttuk a világot, néhol máshova tennénk ki a vesszőt, de ismerős minden történet. Regös nem történelmet ír, ő inkább leírja az egész világot, ott van minden kilométerkőnél, akkor is, amikor az ellenzéki összefogást elfújta a szél, Zuglóban nyerésre áll a szemét, Ózdon elzárják a vizet, a miniszter mázsás pofonokat vált a főbankárral, vegzálnak és fogdába dugnak egy nyugdíjast, mert hamisnak tűnt a bérletén a pecsét. Regös megnézte a Revizort is a Vígszínházban, nincs ellenére a kampányszínház, mert neki úgy tetszik, hogy minden színház kampányszínház és nem állta meg szó nélkül, amikor egy város vezető hivatalnokai energiakonferenciára utaztak, de aztán inkább napoztak, horgásztak és koktéloztak. És amikor a közétkeztetésből száműzték a sót, borsot, paprikát, és a cukrozott üdítőt, Regös bevallotta, hogy felriad, ha arról álmodik, hogy valaki megmondja neki, mit egyen és mit igyon. A gondoskodó állam pedig már itt jár a kertek alatt, hiszen beígérte a miniszterelnök a teljes foglalkoztatottságot is. A jegyzetíró szerint érdemes volna visszanézni, hiszen Déva vára például elég munkát adott a kőműveseknek és a Kádár-érában is minden rendben volt a munka frontján, csak a gyárkapun belül nem jutott mindenkinek szerszám sem. A legnagyobb öröm az olvasónak, ha fölismeri magát minden történetben. Nyugodtan dobja el a történelemkönyveket, ha tudni akarja, hol él. Mert rólunk van szó.