Az utolsó vádlott - Saját kép

Összefoglaló

Képgarancia: Alba Litera saját kép.
Író/Szerző: Walter Jens
Fordító: KincsesEdit
Sorozat: Világkönyvtár
Kiadó: Magvető Kiadó
Kiadás éve: 1980
Oldalszám: 318
Kötés: Vászon, védőborítóban
Nyelv: Magyar
Állapot: jó
ISBN: 9632712811
Méret: 13 cm x 18,5 cm

Új ​író, de mekkora erejű látomás!” – ezekkel a szavakkal fogadta 1950-ben egy kritikus Walter Jens első regényét. Az író azóta a nyugatnémet próza egyik jelentős képviselője, neve mindig ott van az élvonal névsorában. Két művét – Elfelejtett arcok. Odüsszeusz testamentuma – a magyar olvasó is ismeri; Az utolsó vádlott magyar kiadása a haladó nyugatnémet irodalom fejlődéstörténetének egy hazai hézagát tölti most ki. (Az író regénye sokadik német kiadáshoz írt utószavában, úgy vall, hogy „melankolikus parabolája” ma is mond valamit, nem évül el.)
Melankolikus parabola? Sokkal inkább keserű látomás, a fantasztikus-végletes fikció eszközének művészi kihasználásával alkotott kép egy szupertotalitariánus állam szuperterror-világáról; egy „utolsó” háborúban az a terrorideológia győz, amelynek pusztító válfajával a német nép a Harmadik Birodalom idején megismerkedett, és amelynek bármilyen válfaja ellen a pályakezdő Walter Jens, a polgári humanista indíttatású fiatal germanista szót emelt.
A regény főhőse, Walter Sturm: író és irodalomtörténész, egyben az utolsó individuum, az utolsó szabadon gondolkodó ember, épp ezért „az utolsó vádlott” is egy rémlátomás-államban, egy fiktív, de szikár realizmussal megjelenített világban, ahol fasiszta következetességgel – eszelősséggel – dolgozó államgépezetben őrlődve, végső alternatívával kerül szembe: megtörni vagy megsemmisülni? Walter Sturm az alternatíva órájáig passzív – mint oly sokan oly sokáig a történelem veszélyhelyzeteiben –, az erőszakra a humanista hallgatásával felel – mint oly sokan tették nem-cselekvő humanisták –, de a végső kihívásra határozott nemet mond a gépezetnek, amely föl akarja használni. Tudatosan lemond puszta létéről is az emberi tisztesség, erkölcs, értelem, a humánum védelmében.
A regény nem melankolikus parabola, hanem egy olyan fiatal író keserű-nyomasztó vádbeszéde a mindig lehetséges, mindig restituálható nép- és értelemelnyomó erőszak ellen, olyan emberé, aki a hidegháború, a boszorkányégető hisztéria, a vereség kábulatából ismét erőre kapó revansizmus első éveiben írói látással és emberi szenvedéllyel fokozta a lehetséges új veszedelmet. Az olvasó nem megkönnyebbülten hajtja majd a regényre az utolsó lapot, hanem háborgó tudattal is – azt a teljesítményt is tisztelve, amellyel Jens a második világháború utáni első korszakban, még a „nulla órára” s a „tarvágás” tabula rasájára is emlékezve, nem a kezdődő konszolidációba és ígéretes gazdaságicsoda-világ apolitikusságába ringatózott bele, hanem a hidegháború és az embertelenség veszélyét látva-érezve egy abszurd-fiktív végveszély látomásával figyelmeztetett.