Neandervölgyi mesék - Dedikált

Összefoglaló

A ​civilizáció fejlődése belülről gyakran hanyatlásnak látszik. A bomló régi értékek feltűnőbbek a születő újak kezdeményeinél. Ráadásul nap mint nap tapasztaljuk: a legtöbb új kezdemény folytatás nélkül elhal, ahogy az élővilág evolúciója is milliószám próbálja ki és veti el a gének véletlen változásait. Ezek a történetek ilyen „kulturális mutációkról” szólnak, korunk meghaladásának néhány kísérletéről és az őket hordozó emberekről. Ez köti össze a különben nagyon különböző szereplőket: a kivételes lelki tisztaságú, fiatal tudóst a Szöcskék és viperákban, a falanszterutópiát kergető újságírót a Repkényben, a Próféták délutánjának szuperracionális, de saját korlátaikat végül felismerő emberpárját, a Homo sapiens szó szerint is mutáns parafenoménjeit, és az Elhagyatottság Völgyében bolyongó, aberrált kamaszt, aki már csak egy képzelt világba menekülhet. A kitörés nekik nem sikerül. Nem ők képviselik a következő, fejlettebb társadalmat, ha lesz ilyen egyáltalán. Mégis, ahogy a történetek során megismerjük őket, valami furcsa, fanyar együttérzést váltanak ki bennünk. Mert épp az előbbi „ha” köt velük össze minket, átlagembereket is: a remény, hogy még nem értük el lehetőségeink határát, hogy belülről hanyatlónak érzett civilizációnkban valahol már épül az életképes folytatás.