A mór utolsó sóhaja - Első kiadás

Összefoglaló

A ​portugál Vasco da Gama leszármazottai; Spanyolországból a XV. században száműzött, a dél-indiai Kocsinban letelepedett zsidók; a bombayi felső tízezer; művészek, dilettánsok és korrupt városatyák. Egy zseniális, gyermekeivel látszólag mit sem törődő, festőművész anya, aki napokra eltűnik műtermében, hogy a „Mór képek” végtelen sorozatát fesse; egy látszatra pipogya, valójában minden hájjal megkent apa, aki üzelmeit fűszerkereskedelemmel és hintőporgyártással álcázza, s akitől politikusok és maffiafőnökök rettegnek; három nővér – Ina, Minnie, Mynah –, akik öccsükhöz és apjukhoz hasonlóan egész életükben féktelen és fékezhetetlen anyjukkal küszködnek.
Ebben a családban és környezetben éli dupla sebességű életét a könyv főhőse, Moraes Zogoiby, a Mór, aki Boabdilt, Granada utolsó szultánját is az ősei közt tudhatja, s aki ugyanolyan számkivetett, mint ama szerencsétlen mór, aki az Alhambrát elhagyva még egyszer visszanézett és – mit tehetett volna? – sóhajtott egy utolsót.
Így sóhajtja el a Mór is családja történetét, melyben – mint már annyiszor Rushdie műveiben – most is a "Hol éljek? Hol élhetek? az egyik legfontosabb kérdés.
Választás azonban nincs. Moraes nem találja meg a maga „Móruzsálemjét”, de legalább nem úgy jár, mint az a boldogtalan földbirtokos, aki ott áll az Indiát és Pakisztánt elválasztó szögesdrót között, és mivel fogalma sincs, melyik oldalon fekszik a birtoka, csak annyit bír kipréselni magából: „Ó puff neki, hihihi, az fix iksz, az esztelen lámpa bablencséje!”
Rushdie ebben a regényben megismétli korábbi remekműve, Az éjfél gyermekei bravúrját: Kiapadhatatlan fabulázó kedvvel, nyelvi leleménnyel és képzelettel egy olyan világot teremt, amely minden hihetetlen részletével együtt hiteles, minden egzotikuma ellenére egyetemes, s összhatásában egyszerűen lenyűgöző.