Venyigeszú és a plankton

Összefoglaló

Ha valaki azzal töltötte zsenge ifjúságát, hogy összeszedte a bagót a Deux Magots-ban, poharat mosogatott egy sötét és mocskos üzlethelyiségben, telente régi újságokkal takarózott, hogy meg ne vegye az Isten hidege a dermesztő padon, mely hálószobája, hajléka s nyoszolyája volt, ha két zsandár kísérte be az őrsre, mert kenyeret lopott a péknél (még nem jött rá, hogy sokkal alkalmasabb a piacról hazatérő asszonyság szatyrából elragadni azt a kenyeret), ha egyik napról a másikra élt évente háromszázhatvanöt és negyedszer, miként a kolibri a korallszilfa ágán, egy szó, mint száz, ha planktonnal táplálkozott, jogot formálhat a realista író névre, és olvasói azt gondolják magukban: ez az ember megélte, amit mesél, átérezte, amit lefest. Olykor mást gondolnak vagy semmit sem, de ez közömbös a továbbiak szempontjából.

Én azonban mindig puha ágyban aludtam, nemigen bagózom, a plankton hidegen hagy, és ha egyáltalán loptam volna valamit, az hús lett volna. Márpedig a hentes – vérmesebb természetű lévén, mint a pék, akinek az ereiben jobbadán lekváros bukta csörgedezik – nem adja csendőrkézre az embert egy szelet nyavalyás vesepecsenye miatt (ilyen nincs a lisztesképűnél), hanem úgy vesz elégtételt a rajta esett sérelemért, hogy lendületes rúgásokkal halmozza el a vétkes személy ülepe tájékát.

Ráadásul eme magisztrális mű – vagyis a Venyigeszú stb. – nem realista regény, mert minden, ami elbeszéltetik benne, valóban megesett. És vajon Zola regényeiről elmondhatni ezt?

Következésképpen előszavam teljesen felesleges, ami által pontosan eléri célját.

Boris Vian