A klasszicizmustól a realizmusig

Összefoglaló

A „császári” szigor és józanság eszménye, a klasszicista művészetfelfogás két alappillére, kiváltképp hasznosnak bizonyult Napóleon csillagának felemelkedéséhez. Az alacsony növésû francia tábornok, aki néhány év leforgása alatt a franciák császára lett, David és Canova nagyságrendû mûvészekben találta meg saját képmásainak, hõstetteinek, mítoszainak és családjának nem mindennapi megjelenítõit. Napóleon megnyitotta a Louvre-t, és a csapatai által meghódított Európában rangos képtárakat alapított, nemkülönben akadémiákat, amelyekben a klasszicizmus kultuszát ápolták, s ahol terjedt a napóleoni korszak stílusa, amit empire-nak nevezünk. A császári emelkedettség hatotta át az építõmûvészetet, mindenekelõtt az urbanisztikát: egész városok, mint például Milánó, új arculatát alakították ki az akadémiák építészei. Mindemellett már mutatkozott elégedetlenség is a fagyos hivatalossággal, a csiszolt felületû márványokkal, a korinthoszi oszlopokkal, a festményeken újra megjelenõ olimposzi istenekkel szemben. Az egyén, a természetközeliség, az igazabb és elevenebb történelem hallatta hangját. A valóság iránti igény, a középkor ködös vonzereje, az egzotikum – mind olyan témák, amelyeket a klasszicista és akadémikus érzékelés mintha a legcsekélyebb mértékben sem venne figyelembe. Napóleon bukása után ugyanakkor mind sürgetõbben jelentkeztek, s az érzékenyebb, a jövõbe tekinteni képes mûvészek közül mind többen vallották õket magukénak. Spanyolországban Goya, Németországban Caspar David Friedrich, Angliában Turner, Franciaországban pedig a nagy hármas: Ingres, Géricault és Delacroix – Európában õk mind az új romantikus érzékenység terjesztõi voltak. Más mûvészek annak érezték szükségét, hogy elhagyják az akadémiák elõadótermeit, s közvetlenül megmártózzanak a természetben (például Corot); megint mások a középkori történelemben keresték ihletforrásukat (gondoljunk az olasz Francesco Hayezra), végül akadnak, akik úgy vélték, hogy a mindennapi élet, a munka ethosza, a társadalombírálat alkotja azokat a témákat, amelyek a leginkább érdemesek arra, hogy a mûvészetek megragadják õket. Párizs és Franciaország vált e legkülönbözõbb áramlatok erjedésének központjává, amelyeket mûvészeti terminussal a realizmus sok mindent felölelõ meghatározása alá sorolhatunk be. A század derekán tevékenykedõ Courbet, Daumier és Millet váltak ennek legfõbb képviselõivé.