A magyar beatkorszak históriás éneke

Összefoglaló

Ennek a könyvnek a kiváltó oka és nemkülönben főszereplője – akár minden elbeszélésnek vagy magának a történelemnek – az idő. A meg- és beérett (bekattant) idő.
A magyar beatkorszak históriája anyagát akkor siettem nagy hirtelen egybefonni és rögzíteni, amikor arról értesültem, hogy Bródy János, a magyar beatzene és -korszak meghatározó alakja, a 2026-os év tavaszán – még pedig milyen borotva élen habzó korszak- és világváltást delejező évszak ban! –, a 80. születésnapja figyelmeztetésére (április 11-én) be kívánja fejezni nagyobb szabású koncertjeit. A tantusz leesett.
Igen! („Mindig egy szót szól énnekem…”) Ez a soha vissza nem térő alkalom egyúttal a magyar beat (és korszaka) mágikus-szimbolikus lezárulásának is számít. Igen? („Mindig így felel, ha kérdezem…”) Nem éppen, vagy nem teljesen ebben az időintervallumban. Hiszen a históriás narratívámnak az a keretet adó megállapítása, hogy a múlt század hatvanas éveinek elején kezdődött magyar beatkorszaknak ugyan e század nyolcvanas évei második felében vége szakadt. Utóvédharcai az évtized- és rendszerváltásra estek. Más megfogalmazásban: a Kádár-korszak kimúlására. (Ezt a fordulatot és egyben felszabadítóan [beat]ünnepi végszót idézi meg a cím – lapon az Illés együttes 1990. szeptember 15-i Népstadion-koncertje.) Tehát a következő idő mozgásaiban a beatkorszak vulkánja kihűlt és megmerevedett, hogy lehetővé válhasson históriája szakaszokba szedése és rögzítése.
Mindehhez sokáig muszáj volt élni, hiszen ahhoz, hogy egy adott történelmi korszakot hitelesen – még az utókor szenvtelen vizsgálódó magyarázatai előtt – ábrázolni lehessen, nemcsak az elevenen lávázó időt kell túlélni, hanem még a következőt, sőt a legújabb hajnalát is. Nem mindenkinek adatik meg a biológiai és a históriai idők effajta összepasszintása. Bródy Jánosnak azonban – akinek még az is megadatott, hogy kétszer ugyanazon folyó vizébe lépjen –, valamint krónikás druszájának része lehetett abban, hogy átküzdjön több, markánsan elkülöníthető periódust a magyar 20. század második felében – ami lehetővé teszi számukra a „beat ünnep” balladája elskandálását, sőt: kötelességét. A kimerevedő-kristályosodó idő homogenizálódása során a múlt többdimenziós jövővé gazdagodik. (Lásd a kötet Függelékét.)
A „Posztbeatkorszak posztok” részben pedig – a nemzedék hősei elmenetelét elsiratva – a krónikás azzal szembesült, hogy az ifjúság múzeumarchívumával mit lehet/kell kezdeni? Hogyan adja tovább, s főleg – ez adhat ügyet, célt maradék idejének – hogyan szervítsék és építsék be „túlélő” nemzedéktársaival „érzéki-erotikus” élményeiket és tapasztalataikat – túl merész kísérlet? – az ezeréves magyar kultúra univerzumába.