A földönfutó örökös

Összefoglaló

Részlet a könyvből:

1726 tavaszán, egy hűvös, szeles napon, furcsa sokaság nyüzsgött az országút mentén, Írország szívében. Csupa fiúból állott ez a sokaság, akik az út mentén ültek könyveikkel és palatáblájukkal, itt-ott megtaszította egyik-másik a szomszédját, amire haragos suttogás volt a válasz, mivel a tanító éber szemmel járt fel s alá a fiúk előtt, kezében a borzasztó hosszú fekete lénia, amellyel a tanítványainak a lábszára és a háta nagyon jó ismeretségben állott, kivéve hármat vagy négyet, akik meghívták a mestert ebédre vagy vacsorára ama ritka napokon, amikor kacsa vagy disznósült pirult a kemencében. Az iskola épülete az út túlsó felén állott és a nyitott ablakon még mindig kiszivárgott a tőzegfüst, amely a gyerekek seregét a szabadba kergette. Volt ugyan kéménye az iskolának, de olyan, hogy szeles napokon bepüffögött a füst a szobába és ajtón-ablakon keresett kiutat, mint ahogy ez az ír ember házában szokásos volt.
A gyerekek legtöbbnyire parasztgazdák fiai voltak, hosszú szűrt és rövid, térdig érő nadrágot viseltek, foltozott cipő a lábukon, de volt köztük olyan is, akin posztóruha volt, háromszögletű kalap és csatos cipú, de viszont akadt három vagy négy meztelenlábú sarjadék, akik nem tartoztak a legrosszabb tanuló közé, mert az a furcsa, bolondos emberfajta, amely megőrizte a vadember számos sajátságait, a középkori irodalomnak valaha élén járt, és a párizsi egyetemet megalapította, még ma is alázatos tisztelettel viseltetik a tudomány iránt. A legszegényebb ember is szívesen megvonta magától a falatot, hogy jóeszű fiának tandíját megfizesse és idővel mesterségre foghassa vagy talán papnak neveltesse, ami a becsvágyó ír paraszt álmának netovábbja volt. E tarka társaságtól külön, magányos, félénk fiúcska állott. Fehérbőrű gyerek volt és csillogó aranyszínű a haja, az arca sápadt és szerény. Síma kabát volt rajta, valamikor bíborszínű, de ma már rozsdaveresbe játszó, kalap nem volt a fején, acélcsatt volt a cipőjén és tátongó lyukak. Ez a züllött kis fiatalúr aggódva lesett ki az épület sarka mögül és mihelyt a tanító szélnek eresztette a sereget, szörnyű sikoltozással futásnak iramodott és elbújt.