Egy angliai nyár

Összefoglaló

A vér a torkából csurgott – hangtalanul és kérlelhetetlenül, hogy aztán az ujja végén megalvadva, ilyen különös, jégcsapra emlékeztető alakzatot vegyen fel.

A szeme elérhetetlen távolságból nézett rám. Az idő mélyéről. Ezek a szemek nem láttak. Magukba zárkóztak. Egy ősi ház ablakai voltak, melyek soha nem nyílnak ki, pedig nem rejtenek titkokat.
Közben, azt hiszem, valahonnan messziről még mindig éreztem egy angol kert nyári illatát, a szagos bükkönyt, a napsütötte fal előtt ringó érett nektarint. Ügyetlenül hátranyúltam, és a kulcsot, mely akkora volt, mint egy franciakulcs, elfordítottam a kredencajtó nagyságú zárban.
Csikorogva kattant a zár, de nem nevettünk. Inkább ittunk. Még le se tettem a poharat, amikor már olyan szorosan simult hozzám, hogy elakadt tőle a lélegzetem.
Édes, vad illata volt a bőrének, mint a tavaszi vadvirágoknak a réten, a tűző nap alatt az én távoli hazámban. Égett az ajkunk, s szinte összeolvadt. Aztán neki kinyílt az ajka, a nyelvét a fogsoromra nyomta, és a teste vonaglani kezdett.
– Kérem – mondta elszoruló torokkal, s száját a számra tapasztva. – Kérem…
Ez csak egyféleképp végződhetett...

Kötetünk elbeszélései azonban éppenséggel sokféleképp végződhetnének. Rendhagyó írások ezek a kemény krimi királyától: egy lovagias szállodai detektívről, Philip Marlowe-ról és a maffiáról – meg egy mindent eltüntető bronzkapuról, egy láthatatlanná tevő porról és egy szó szerint valószínűtlen, vadromantikus angliai nyárról. És kiderül, hogy Raymond Chandler minden műfajnak mestere.