Kleopátra - Caesar és Antonius csábítója - Ókortudományok-Ókori művészetek 2005-ös kiadás (saját képpel! szent. antikv.)

Összefoglaló

ELŐSZÓ
A világtörténelem kevés nőalakja foglalkoztatta oly sokat a kutatókat, írókat, költőket, művészeket, mint Kleopátra színes és rejtélyesnek vélt egyénisége. Éppen ennek a rejtélyességnek köszönheti, hogy százat jóval meghaladó életrajzi mű, regény, színmű, daljáték, film főszereplője. Életének homályában maradt, titokzatosságot sejtető részletei tág teret adnak a képzelőerő regényes szárnyalásának. Nem kisebb író, mint Shakespeare, G. B. Shaw avatta színműve hősnőjévé, az egyik Antoniusszal, a másik Caesarral kapcsolatos szerelme történetének fényénél. Maga az a tény, hogy ezt a két jelentékeny római férfit magához tudta láncolni, bőségesen izgatta az írók képzeletét. Kleopátra forrongó, kavargó korban élt. Két világ: a görög Kelet ütközött meg Rómával, s ez volt az utolsó nagy küzdelmük. A rómaiak és a hellenisztikus keletiek az államról, a polgárságnak az államban elfoglalt helyzetéről ekkor még merőben eltérő nézeteket vallottak. E két ideológia összeütközésének középpontjába került Kleopátra. A végül is diadalmaskodó Róma uralkodó körei határtalanul gyűlölték, hiszen az egyiptomi királynő szemükben a birodalmat fenyegető veszélyt testesítette meg. Akárcsak két évszázaddal azelőtt Hannibáltól, most Kleopátrától rettegtek. És ezt a rómaiak sohasem tudták neki megbocsátani. Az ellenséges hírverés gondot fordított arra, hogy a kortársak elferdítve lássák Kleopátrát, az utókor pedig minél kevesebbet tudjon meg a legnagyobb rómainak, Caesarnak a királynő iránt érzett szerelméről. Antonius tragikus bukásának okozójaként pedig ezt a végzetes asszonyt állították a közvélemény, valamint az utókor elé. A torzítások, a szándékosan előidézett titokzatosság miatt, a történeti Kleopátra alakját az utókor rejtélyesnek, problematikusnak és regényesnek látja. A forrásainkban szándékosan előidézett hézagok adtak alkalmat arra, hogy a későbbi írók elferdítsék a királynő tetteit, cselekvéseinek az indítékait. Franciás szellemeskedéssel Pascal azt állította, hogy ha Kleopátra orra rövidebb, a világ más arculatot öltött volna. Anatole Francé pedig úgy vélte, hogy a királynő nem ölelhetett úgy férfit, hogy ezzel háborút ne idézett volna elő. A mai olvasó ítéletére bízzuk, hogy e szellemesnek látszó ötletek történelmileg mennyire megalapozottak. Az utóbbi évtizedekben nagy képzelőerővel több regényes életrajzot írtak Kleopátráról, „a világtörténelem legzseniálisabb asszonyáról", "a démoni asszonyról".