A boldogtalan sorsú Rudolf trónörökös - Dedikált

Összefoglaló

A kétségtelen tény ennyi: 1889. január 30-án a mayerlingi vadászkastély egyik hálószobájában meghalt Rudolf, I. Ferenc József trónjának várományosa és Vetsera Mária bárónő. A királyfi haláláról szóló első hivatalos verzió szívszélhűdésről szólt, a másnap kiadott beismerte, Rudolf pillanatnyi elmezavarában öngyilkosságot követett el; Vetsera baroneszről nem szólt a kommüniké - és míg a Habsburg-birodalom állt, hivatalos hely nem ejtette ki, nem írta le a nevét. Feltehetően kettős öngyilkosság történt, a szobában azonban csak egy golyót találtak.
Mi történt valójában? Igaz lenne, hogy Rudolfot körmönfont módon behálózták, de aki állítólag hálóba csalta, meghalt végül, s feltehetően szerelmese kezétől. (De miért járt a halál éjszakáján katonaorvos-nőgyógyász - kissé különös ez együtt - a vadászlakban?) Kezdettől fogva a tragédia, a halál előérzete lebeg a szerelmesek felett, egyiknek sem frivol kaland, kellemes viszony ez a kapcsolat. De mi idézi a légyottok színhelyeire a tragédiát? Rudolf politikai csalódása, netán valamilyen, a trónörököst halálba kergető kényszerhelyzet, vagy csak játék a tűzzel? Vagy valóban aprólékosan kitervelték, gondosan megtervezték a közös halált? Esetleg nem is ők, hanem mások? Mária csak eszköz lett volna, hogy az igazi okról elterelje a figyelmet?
Mi a magyarázata például annak, hogy a liberális Moritz Szeps oly gondosan színezgette hírlapjában a haladó szellemű trónörökös arcképét, azt engedvén setjeni, hogy Rudolf politikai nézetei nem azonosak az apjáéval, s távolról sem a nagy szövetséges, Vilmos császáréval? Az image olyan jól sikerült, hogy Magyarországon sokáig gyászolták a boldogtalan Rudolf királyfit, az igaz magyar hazafit, aminek persze, mint Bart István mesterien elemzi, egyetlen alapja volt, a történelmi-politikai hamis tudat. Vagy netán mégis lenne igazság a kortársi mendemondában, miszerint nem öngyilkosság, hanem gyilkosság történt? Mi volt abban a vasdobozban, amit a trónörökös Larisch grófnő gondjára bízott, s amit Orth János gróf magával vitt - talán a tenger fenekére -, és amely máig sem került elő?
Rengeteg a kérdés, kézzelfogható bizonyíték viszont alig akad; gondos kezek összegyűjtötték és megsemmisítették a legtöbbet. A szerző a lehetséges teljes anyagot összegyűjtve Maigret gondosságával vizsgál meg minden nyomot, követ végig minden szálat, tesz fel és válaszol meg minden kérdést, ebben a történelmi-politikai krimiben, mesterien szerkesztett, szellemesen megírt "esszében". S bár mindvégig a tragikus sorsú szerelmespár alakját állítja reflektorfénybe, lassan a teljes színtér megvilágosodik: az Osztrák-Magyar Monarchia elmaradott társadalmi viszonyaival, kafkai bürokráciájával, a trónörökös minden lépését feljegyző rendőrségével, politikai viszonyaival, diplomáciai kapcsolataival, várható csúfos jövőjével - a múlt század utolsó évtizedeiben, amikor már szövődnek azok a szálak, melyek az első világháborúhoz vezetnek. Ha kalandregény ez a könyv, olyan íve van, mint egy nagyszabású történelmi tanulmánynak, ha történelmi esszé, olyan olvasmányos, izgalmas, lebilincselő, mint egy detektívregény a javából, de az alcíméről se feledkezzünk meg: "szerelmi regény"....