Néhány esztendővel ezelőtt, s postán – Dunaújvárosból – küldött kéziraton találkoztam először Kálnay Adél nevével. Hosszú ideig nem is tudtam róla többet, de kézirataiból lassan kirajzolódott a legfontosabb tudnivaló: egy igazán figyelemre méltó és eredeti látásmódú írói személyiség vízjele, lényegesebbet árulva el világra figyelő lényéről, mint bármilyen életrajz lexikon adatai. Mindenekelőtt arról tanúskodnak ezek az írások, akárcsak ez a könyv, hogy Kálnay Adél a lélektani realizmus elbeszélője, hogy az ő számára a világtükre az emberi psziché, amelyet különben minden eszközzel megfosztani igyekszik jogaitól az elsilányuló élet s nyomában némely irodalmi divatok. Ennek a könyvnek az írója viszont az ősi, elemi érzések és tiszta, emberi vágyakozások rehabilitációjára törekszik, mert legfontosabb tapasztalata, amit meg akar osztani olvasóival, az a fölismerés, hogy a 20. századvégen egyetemes szeretethiánytól fuldoklik az emberi világ. Keserves csalódások és megrázkódtatások sorozata után korunk szomorú hőse nem meri vállalni és életével képviselni a szív jogait, miközben egyre mohóbban és persze reménytelenebbül szeretné, hogy szeressék és "látva lássák". Tehetsége és életismerete Kálnay Adélt jó ösztönnel megóvja attól, hogy írásaiban érzelmes legyen, a hangja pedig az az írói hang, amelyen a világhoz szól, s ami az irodalomban fontosabb, mint a téma, a történet vagy a stílus, mert ettől függ az írói megszólalás végső indokoltsága, valamilyen megejtő – kedvem volna azt mondani, hogy: álomjáró – hitellel képes megidézni a napi élet szürke prózájának rejtett és varázsos költészetét.
A Párhuzamos viszonyok (az 1956-os trilógia második része) az 1988. évi könyvhét egyik nagy sikere volt. (…) A sikerben minden valószínűség szerint része volt az egyébként a történethez szervesen h...
Online ár:
890 Ft