Léggömbről a táj - Dedikált példány! - Dedikált

Összefoglaló

Előszó
Harmadszor olvasván át Horváth Ödön kötetbe vont szonettjeit, mindegyre látom, költőnek lenni: az életbe kidobott töprengők sorsa. Tükrökkel és ablakokkal a kezükben nézik, nézik önmagukat és a világot. Az ablakban önmagukat - hogy ki is az, mi is az ottan „magamból" - a tükörben pedig a láthatóan rejtőzködő ismeretlent, a csodálkozóval szemező, némán fürkésző, pompáján át kitekintő Istent. Horváth Ödönt így látom, s olvasom, eme foglalatosságában. És minden szonett: egy-egy lépés, amely magával ragad. Kell ehhez, persze, évődő képzelet, merengő-erő, kíváncsiság, az időtlen rend csodálata és határtalan szomja. Kell ehhez irgalom és gyűlölet, szerelem és magány, béketűrés és béke. A szellem és a lélek gazdagsága. Sok minden kell, ami adva van, adva kell, hogy legyen, különben nincsen első sor, első vers, első kötet és „örök problematika". És nincsen alázat - a teremtés és a Teremtő előtt, ahonnan jött derengő emlékével a költő, az ember. Ám kell ehhez valami, ami a lélek csak evilági történetében adott. Kell költői véna, szonett-gyártó gépsor; formaérzék, nyelvismeret és magabiztosság, amelynek révén Horváth Ödön szinte úgy beszél hozzánk mesteri szövegeiben, mintha odabenn készen, szonett formákban meditálna. S a töprengések eme transzparanciái éppoly tiszták, mint a gondolatai. Olvasva őket nincsen ellenérzés. Az úszó nem akad fenn sem zátonyon, se faágon. Létünk két síkon mozog. Korunk művészete ma inkább az idő roncsain át leselkedik és vár megdicsőülést. „A léggömbről a táj" szövegei az időtlenség felől, a világosság erejével és a teljesség, a megértés, a könyörületesség melegével szólnak és avatnak, hozzánk, és a költőhöz, önmagához. Ám legfőképpen egy harmadikhoz beszélnek e versek, akivel - tudom is - örök, titkos és engedelmes kapcsolata van. Lehet, hogy Ő diktál neki? A kötet „megéri a pénzét". Kiadását jólesik ajánlanom. Szabados György Liszt-díjas zeneszerző