Mirjam és Mária

Összefoglaló

Ó, ​tavasznak minden gyönyörűsége, virágok hava – ős Khidron
völgye, s te nagynevű Szentély csudálatos oszlopaiddal s a
híres faragott cédrusokkal! – Ó, házam veretes kapuja,
műhelyem tekintélye s a kösöntyűk éke, melyek új mustráját
értelmes kezem gondolta nemes aranyba! … És gyönyörű
Zsuzsannám és fiaim, kik majd felnőnek! … Mennyire szeretem
én az életet a földön, melyet a mi Urunk Istenünk ad nekünk!
Vajon hosszú öregséget várhatok-e? Apám karjaimban halt
meg, s anyámat híven ápolta Zsuzsannám; hátha még hetven
évet is élni enged az Úr. – Ennyi idő alatt tán még többet lehet
az igazságért cselekedni, mintha valaki balgán megöleti magát
másnap virradóra, mint az áldozati kos – s harmadjára
elfelejtik…
De azért mégis a gyöngeség beszél belőlem, tudom! Hiszek a
feltámadásban, hinni akarok a feltámadásban – de nincs erőm
mindent végigcselekedni. Mit tegyek? Én nem ihatom ki az ő
poharát.
De mégiscsak én voltam az, József, az Arimathiai, ki első
nyugvóhelyet adtam elkínzott tetemének, s míg álla világ, míg
jár a nap, s fordul a hold. mindig lesznek majd ilyen Józsefek.
Segíteni fogom ezentúl is a testvéreket és titkon támogatni, jó
ember akarok lenni, és megfogadom, hogy ezentúl a pogánytól
sem veszek kölcsönért kamatot. – Kívánt-e egyebet Ő is tőlem?
Nekem nem mondotta, mint ezeknek, hogy meg kell halnom
érette! – Ő ismerte az embert, és szerette gyöngeségében is,
és kinek-kinek szívéhez szabta terhét. Mostantól fogva tudom
legalább, ki előtt kell titkon leborulni!