Jane Austennek (1775-1817), a hampshire-i regényíró papleánynak hat befejezett regénye maradt ránk, a hat között a Meggyőző érvek az utolsó. Az írónő 1816-ban készült el vele, és hosszas javítgatás, csiszolás után halála előtt néhány hónappal említi unokahúgának, hogy kiadásra kész új regény van a kezében. A regény azonban már csak halála után jelenik meg. A Meggyőző érvek nem pusztán az utolsó, hanem a legérettebb és számtalan kritikusa és olvasója által a legjobbnak tartott Austen-regény. A korábbiak minden erényével bír: magától értetődő otthonossággal mozgunk az írónő életének színterein, a vidéki úriházak szűkre szabott társasági életében, és a nagy- és félvilág divatos találkozóhelyéből józanabbá polgáriasodó, családiaskodó fürdőhelyen, Bathban: elismeréssel szemléljük a néhány jellegzetes gesztusból, elejtett szavakból következetes és teljes jellemmé kerekedő alakok parádéját. Élvezzük Jane Austen humorát, iróniáját, amely talán szelídebb a szokottnál, de éppolyan könyörtelenül ítél és ítéltet. Éppen a korábbi derűs harsányság és éles karikírozó hajlandóság hiánya: és a helyükbe lopódzó elnéző bölcsesség, az ifjúság botlásain, elhamarkodott "balítéletein" túllevő, az önismeret útját már megjárt lélek sokszor fájdalmasan reménytelennek tűnő igyekezete az egyensúly és harmónia megteremtésére - ezek teszik a regényt maradandó élménnyé, s vernek hidat a józanul kritikus 18. századtól a romantika kora felé. "A hősnő, aki nyolc keserű éven át gyötrődik, mert el kellett válnia attól, aki szerette, s akit szeretett, s aztán elismeri, hogy annak, aki elválasztotta őket, bizonyos tekintetben igaza volt, nem mindennapi hősnő az angol regényirodalomban. De hát Jane Austen sem mindennapi író..." (David Daiches)