Az eufória Évei 1988-1990

Összefoglaló

ELŐSZÓ
Ennek a könyvnek a története két fényképpel kezdődik. Az egyiken Édesapám és családja látható Bécsben, 1956 novemberében, menekülés közben. Mindenki a kamerába néz, Édesapám kivételével. Ő kinéz a képből, mintha ott sem lenne. Nem is akart ott lenni. Szeptemberben kezdő tanítóként Nyíregyházáról egy kis baranyai bányászfaluba, Erdősmecskére helyezték. A forradalom kitörésekor a mecskeiek megválasztották a forradalmi tanács elnökévé. Gondolom, talán azért, mert ő volt a faluban az egyetlen értelmiségi, és talán egy kicsit azért is, mert jobbnak látták olyat választani erre a posztra, aki máshonnan jött: ha valami baj lenne belőle, ne a közülük valót vigyék el. A forradalom leverése után néhány nappal a járási székhelyről telefont kapott, hogy ÁVO-s dzsip indult érte. Mennie kellett. A másik képen Édesanyám látható két világ közt félúton. Repülőgépen ül, útban Amerika felé. Őt a forradalom Budapesten érte, akkoriban a Pető Intézetben dolgozott. Azért hagyta el Magyarországot, mert nem akart többé olyan helyen élni, ahol az ember nem szabad. Félt, hogy a vasfüggöny legördülésével a Rákosi-korszak visszatér. Édesapámmal kint találkoztak Amerikában, a New Jersey állambeli New Bruswickban. 1960-ban, Mancika vendéglőjében jegyezték el egymást. Én 1962-ben születtem. Családunk és a magyar közösség számára október 23-a ünnepnap volt. A magyar szabadságért folytatott hősies küzdelemnek, az igazság győzni akarásának az ünnepe. Minden október 23-án meghallgattunk egy lemezt, amelyről a Magyar Rádió utolsó segélykiáltása szólt: „This is Hungary calling! The last remaining station!... Forthe sake of God, help Hungary!" Rongyosra nézegettem a Life magazin képekkel teli 1956-os különszámát. Kamaszkorom hősei a forradalom női harcosai voltak. Mélységesen igazságtalannak éreztem, hogy nem születtem mondjuk 1938-ban, mert akkor én is biztos ott lettem volna közöttük. A magyar forradalmár nők emlékét úgy őriztem, hogy micisapkát hordtam. Aztán 1980-ban Magyarországra jöttem egyetemre. „Visszadisszidáltam", ahogy a barátaink mondták nevetve. Az ELTE-re jártam, néprajz szakra. Számomra felfoghatatlan volt, hogy új ismerőseim itt vagy semmit sem tudnak 56-ról, történelmünk e katartikus pillanatáról, vagy amit tudnak, az hazugság. Beszélni nemigen akartak róla, mintha meg sem történt volna. Megdöbbentett, hogy nem elég, hogy kortársaim azt kellett tanulják a forradalomról, hogy az ellenforradalom volt, bűn, amit a magyarok az „ideiglenesen hazánkban állomásozó", „baráti" szovjet hadsereg ellen követettek el, de néhányan meg sem kérdőjelezték ezt. A forradalom évfordulóján pedig csendben elmentek a hivatalos megemlékezésre a hivatalos mártírok szobrához. Ezek a mártírok nem azok a mártírok voltak, akikről én naivan azt hittem, minden magyar néma egyetértésben tudja és vallja, hogy a forradalom /í/az/ mártírjai, hősei voltak. Ez volt az első leckém abból, hogy miként működik az agymosás. Később megtudtam, hogy a forradalom alatt elesetteket a Kerepesi temető 25-ös parcellájába temették. Néha kimentem oda, de egyedül.