Mélyen megélt versek ezek, drámai erejük gyakran a látszólagos könnyedségen bontakozik ki. A formáért, az örömért sóvárognak, az örömért, amely beteljesülése előtt ugyanolyan arc nélküli, mint az ősi willendorfi Vénusz asszonyka szobra, a kőkorszaki ember védő istennője.
Nádasdy Ádám versei az emberélet útjának felén túlról szólnak. Az utazás folyamatos: billegünk a csónakban, kanyarodunk a teherautóval, viháncolunk a kertben, vagy éppen hátsó lépcsőkön szökünk fel...