Pályám emlékezete + Nagyenyedi Demokritus (Magyar Könyvtár - 2 mű)

Összefoglaló

Ismertető: Pályám emlékezete - Irodalmunk nagy alakjai közül egyik sem nyújtott annyi alkalmat arra, hogy lelke mélyébe, írói egyéniségének fejlődésébe bepillanthassunk, mint Kazinczy Ferencz. Állandó levelezésben volt korának minden nevesebb írójával s e levelei – melyek közül eddig már nyolcz testes kötet jelent meg – megismertetik velünk e mozgalmas és izgatott kor képét. Egyéb munkáiban is gyakran szól önmagáról és kortársairól s életének fontosabb eseményeit egy-egy önálló munkában dolgozta fel.

- - - - Nagyenyedi Demokritus - Hermányi Dienes József 1758 őszén kezdi írni Emlékiratát, néhány hónappal később, 1759 közepén viszont már Nagyenyedi Demokritus című anekdotás kötetén dolgozik. Vajon miért hagyta abba Emlékiratát diákévei tárgyalásánál, és miért váltott át az anekdota műfajára? Legalább háromféle válasszal próbálkozhatunk: 1. az Emlékirat írása közben talán megsejtette, hogy a XVIII. század eseménytelensége még neki, az enyedi első papnak sem nyújtott emlékiratba kívánkozó élményanyagot; 2. született szépíróként talán ösztönösen megérezte, hogy az erdélyi nagy barokk memoár-irodalom eljutott fejlődése végére, s immár az egyértelműen szépirodalmi műfajok következnek. Nagyon beszédes ebből a szempontból, hogy az Emlékirathoz csatolt Toldalékban csupa olyan anekdota sorjázik, amelyik nem fért be a kronologikus emlékezés nagyobb eseményei közé; 3. s ha már egyszer rákapott az anekdota ízére, született szépíróként talán azt is megsejtette, hogy micsoda írói szabadsággal szolgál az anekdota műfaja, hiszen a Nagyenyedi Demokritusban klasszikus egypercessel éppúgy találkozhatunk (21., 56., 97., 159., 314., 317. számú anekdoták), mint Hemingway-féle vignettával (54., 89., 260. számú anekdoták), sőt, a poligámiában bűnös, világhírű orvos Köleséri Sámuelről szóló, 196. számú anekdotában egy nagyregény tökéletes szinopszisát olvashatjuk Világhírű orvos, fergeteges és jádzi gonosz székely, bakbűz asszony, bormoslék férfiú, pap, paraszt és polgár, diák és professzor, püspök és arisztokrata, azaz: a korabeli társadalom szinte minden szereplője ott nyüzsög a Nagyenyedi Demokritus 339 anekdotájában korántsem a legszebb arcát mutatva az olvasónak. Egyáltalán: aki a XVII. század végi, XVIII. század eleji Erdély sötét oldalára kíváncsi, haszonnal forgathatja Hermányi anekdotakötetét. Zajlik az örök emberi komédia, pápisták és protestánsok, magyarok és szászok, magyarok és oláhok (a románnépnevet majd csak az Erdélyi Iskola ténykedése nyomán kezdi használni a közbeszéd), székelyek és nem-székelyek piszkálják egymást (szegény székely praeceptor kedvetlenségébe esék a vénasszonynak, [aki] arra fakadt ki, hogy parasztnak, rossz embernek, s ami a legnagyobb vétke volt a boldogtalan praeceptornak, székelynek is mondotta) s csak pislákoló fény a sötétségben, hogy a határőrség szervezésekor az erdélyi gubernátornak, Kemény Lászlónak (Hermányi neveltjének!) van mersze egyet-nem-érteni Béccsel. Rút dolog, de lám, felfogja a heverő penna mondja Hermányi a 73. számú anekdota végén. Kár, ha valaki le nem írta, vagy le nem írja annak az embernek életét. De az is rossz, ha a szépit írja, s a rútját elhallgatja a szokás szerént. Én nem tudom mindazt, ami erre tartoznék, de leírom, amiket tudok, s ha rosszak lesznek is nagyobbára, én róla nem tehetek olvashatjuk egy másik anekdotában, tehát mindazok, akik még manapság is a kritikai szellemet hiányolják a székelységből, Hermányi kötetének elolvasása után nyugodtan kicserélhetik a pontot egy csinos kérdőjelre kijelentő mondataik végén. És még egy kérdést ajánlok közös megválaszolásra: Vajon törvényszerű volt-e, hogy épp ez a Hermányi székelyfi (ahogy a 182. számú anekdotában a szerző egyes szám harmadik személyben önmagát nevezi) írta meg a magyar próza első épkézláb anekdotagyűjteményét?