Szűzmáriás királyfi - Feketevíz - Viola - Saját képpel

Összefoglaló

Tamási Áron: Szűzmáriás királyfi
Tamási Áron (1897–1966) egy véletlen balesetnek köszönhetően lett a székelyudvarhelyi Római Katolikus Gimnázium diákja: gyermekkorában egy „patrópuskával” ellőtte a kezét, s így alkalmatlanná vált a mezőgazdasági munkára. Részben diákéveinek keserű élményei ihlették 1928-ban megjelent első regényét, a Szűzmáriás királyfit, de ennek a javarészt az Egyesült Államokban írt „eposz-regénynek” a központi témája a székely nép tragikus életérzése, amit a főhős, Csorja Bódi apja így foglal össze: „ilyen szerencsétlen népet nem teremte többet az Isten.” A két család két generációjának sorsát bemutató balladai hangvételű műben apák és fiúk egyaránt egymás ellen fordulnak – a Csorják és a Gálfik végzete szimbolikusan jeleníti meg egyén és nemzet tragédiáját.

A természet törvényei és a mély vallásos hite diktálta parancsolatok szerint élni kívánó Csorja Bódi szükségszerűen újra és újra összeütközésbe kerül az embereket gúzsba kötni igyekvő társadalmi intézményekkel – a nagyra hivatott székely fiatalember szabadságát csak a misztikum világában találhatja meg, és alkotóereje is csak „szűzmáriás” látomásainak, képzelgéseinek köszönhetően teljesedik ki.

Kodolányi János: Feketevíz
A kisfiú kinézett a hintó ernyője alól.
- Minek dugdosod ki a fejedet - szólt rá a kocsi mélyéről az apja szigorúan. - Vizes lesz a sapkád.
- Ni, papám, - lelkendezett a kislány s ő is kidugta a fejét, nem törődve a mindig résen álló apai szigorral - a disznóhizlalda!
Erre elmosolyodott az apa, a mostohaanya pedig, aki fáradtan dőlt hátra a hintó ülésében, elnevette magát.
- Csakugyan, hiszen ez a falu sertésvásárairól nevezetes.
- Fenét sertéshízlaló - nyilatkozott az apa teljes tekintélyével. - Valami más lesz. Talán a temető.
Csakugyan, a temető volt. A sűrűn hulló szeptemberi esőben mind a négyen kihajoltak s nézegették a magas és itt-ott leomlott kőfalat, mely körülvette a temetőt s a nyitvaálló cifra vaskaput, meg az - imitt-amott látszó fejfákat és sírköveket. A temetőkapuval szemben egyszerű, vakolatlan téglaépület állt. Ezt nézték a gyerekek sertéshizlalónak, a kőkerítést pedig karámnak.
Ha az ember fellapozza a harmadik elemiiskolai osztály számára készült tankönyvet, erről a faluról a következőket tudhatja meg:
"V.a siklósi járásban van, lakóinak száma 145. Sertésvásárairól nevezetes. Körjegyzői és körorvosi székhely, csendőrségi laktanyája is van. A lakosság magyar és földműveléssel, állattenyésztéssel, valamint kereskedelemmel foglalkozik. Híresek hidegvérű lovai is.
Sárközi György: Viola
Részlet a könyvből:
A hálószoba falát szennyes-rózsaszín tapéta borította, melybe húsvörös virágok voltak recésen belenyomva. Fönn, ahol a tapéta véget ért, bordó sáv futott körül, azonfelül pedig a fal és a mennyezet fehér, illetve - mivel évek óta nem festették át - sárgásszürke volt. Nagy, sötétvörös csempékből épített kályha terpeszkedett az egyik sarokban, kéménye köré fekete udvart lehellt a füst. A kályha mellett kis tapétaajtó nyílt a fürdőszobába, amely sötét volt és szűk. Egy barnára festett ajtó, melyen, mint a lakás minden ajtaján, a mázolok annakidején fésüvel a fa erezetét utánozták, az ebédlőbe nyílt.
Az ajtóval szemben két ágy állott egymás mellett, közös, bordóvörös takaróval befedve. Az ágyak barna fáján ágas-bogas faragások voltak láthatók, melyek között hamar leülepedett a por - éppen ezért a faragásokat, valamint az ágyak fejét-lábát díszítő, esztergályozott golyóbisokat vastag pemzli-vel kellett takarítgatni. A golyók közül némelyik régebben lejárt: a gyerekek kicsiny korukban néha-néha leemelték a lejáró fagolyót s gurigáztak vele, amíg a mama meg nem lepte őket s maszatos kis kezükre nem vert.