Székely népi imádságok

Összefoglaló

A Székely Könyvtár sorozat jelen kötete olyan régi népi imádságokat tartalmaz, amelyeket a folklórgyűjtők az elmúlt évtizedekben a Székelyföldön, valamint a székelység köréből kirajzott gyimesi csángók, moldvai székelyes csángók és a bukovinai székelyek körében jegyeztek le, majd jelentettek meg.
A népi imádság az egyik olyan folklórműfaj, amelynek kapcsán éppen hogy nem a sajátosat, hanem sokkal inkább az egyetemeset kell kiemelnünk: ezek a székely imádságok is szerves módon illeszkednek egy közös magyar, sőt egy közös európai keresztény szellemiségbe, hiszen alapjában véve mind-mind a középkor Európa-szerte egyetemes vallásos világképének lenyomatai. Ezért van az, hogy a székelynek minősített imaszövegeknek általában más magyar tájegységeken, illetve más európai népek körében is vannak olyan változatai, amelyek az itt közöltekhez nagyon hasonlítanak. De vannak a kötetben olyan imádságok is, amelyek a Székelyföldön kívül változat nélküliek. Például az Elindula Mária hosszú útra..., amely a fiát kereső anya szenvedését és az anyai kétségbeeséssel azonosuló teljes kozmosz gyászát jeleníti meg, kizárólag a Székelyföldről (Csík, Gyergyó) ismert. Erdélyi Zsuzsanna, a műfaj felfedezője és legjelesebb kutatója ezt az imatípust tartotta a legszebb magyar archaikus népi imádságnak.
Az itt közölt imádságok népi körökben, adatközlőik használatában egyértelműen imádságnak minősülnek, de a jelen kötetben mégis alig akad olyan szöveg, amelyet ma a történelmi egyházak fenntartás nélkül imának elfogadnának. A népi szemlélet ugyanis a nagy erejűnek tartott imádságokban a legtermészetesebb módon összemossa az egyház által elfogadott kérő, könyörgő magatartást (vallásos jelleg) a szó kimondása által megvalósuló kényszerítő magatartással (mágikus jelleg). A kötet első felének ráolvasó imádságai általában krízishelyzetben (betegség, vihar, démoni támadás stb.) hangzanak el, és noha mélyen vallásos emberek mondják el őket, mégis egyértelműen kényszerítő (mágikus) jellegűek, amit az imaszövegek elmondásakor végzett különféle egyéb rítusok (vízvetés, ónöntés, a vihar fémeszközzel való elintése stb.) is kihangsúlyoznak. Meg kell itt jegyeznünk, hogy a felvilágosodás koráig, azaz a 18. század végéig, az egyház maga is végzett ilyen mágikus gyakorlatokat (például az ördögűzés, gyógyítás, jóslás bevett kolostori gyakorlat volt), vagyis a vallás és mágia mai szinkretikus keveredésében, ami az imádkozási gyakorlatban is tetten érhető, voltaképpen régi idők egyházi gyakorlatának emléke él tovább. A szinkretizmus természetes, legitim mivoltát erősíti az is, hogy az egyházi szentelményekhez (szentelt víz, tűz, gyertya, növények, eledelek, só stb.) és a szentségekhez kapcsolódó népi vallásos cselekmények ma is gyakran tartalmaznak kényszerítő mágikus elemeket.