Gúzsba kötve - A kulturális elit és a hatalom

Összefoglaló

A “Hivatal” és a “lélek mérnökei”



"Meg van kötve a cenzúrával és a magyar sajtószabadsággal kezetek, lábatok, de a gúzst nem mi tettük rátok, hanem a megkötöttségeknek, a határozott célkitűzéseknek és irányoknak az a rendszere, amelyben az egész mai világ él.”

A kijelentést nem a Rákosi-rendszer fő-ideológusa és kultúrpolitikusa Révai József tette, nem is a hosszú időn át regnáló Aczél György, hanem egy korszakkal és rendszerrel előbb, 1942. novemberében Kállay Miklós miniszterelnök, amikor vezető politikusok tárgyaltak az írótársadalom kiválasztott, legfontosabb képviselőivel.
A háromnapos lilafüredi konferencián a kormányzat az írástudókat a háborús célok, erőfeszítések elfogadására, mintegy politikája népszerűsítésére kívánta rávenni. Beszédet mondott nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszter és az Államvédelmi Központot is felügyelő Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök. A találkozó előkészítésébe Antal István propagandamisztériuma Illyés Gyulát, Féja Gézát, Harsányi Zsoltot, Kodolányi Jánost, Márai Sándort, Szabó Lőrincet és Veres Pétert vonta be, a végleges program megbeszélésébe Karácsony Sándort és Zilahy Lajost is. A korszak két legismertebb írója, Herczeg Ferenc és Szabó Dezső lemondták a részvételüket. A zsidó származású írók, költők – így például Déry Tibor, Heltai Jenő, Füst Milán, Radnóti Miklós, Sárközi György, Vas István, Szomory Dezső, Szép Ernő – jelenléte fel sem merült. A találkozó krónikája – áthallásaival – sajátos fénytörésbe helyezi a későbbi majd‘ félévszázad többnyire baljós művészetirányítási, kultúrpolitikai fejleményeit.
Standeisky Éva korábban publikált tanulmányaiból válogatta össze vaskos könyvét, amelyben a hatalom és a kulturális elit kapcsolatát, az írótársadalom irányításának, manipulálásának, megfélemlítésének módszereit, technikáit, a kultúrpolitikai játszmákat (például a nyilas, véresen antiszemita Erdélyi József 1955-ös irodalmi rehabilitálását), a taktikákat (az írói klikkek egymás ellen való kijátszását, a népi-urbánus ellentét mesterséges gerjesztését, az un. kétfrontos harcot), az Írószövetség működését és a lehetséges író, értelmiségi magatartásformákat vizsgálja a háború befejezését követő időszaktól a Kádár korszak végéig. Pontosabban – Lilafüreddel – visszanyúl az „előzményekhez” is.
A rövid koalíciós időket még nyitott szellemiség jellemezte, lásd: a Szociáldemokrata Párt művészetpolitikai elképzeléseit, Ignotus Pál, Kassák Lajos, Fejtő Ferenc nézeteit, vagy az 1945-ben létrejött Művészeti Tanács történetét, felvirágzását. 1948-tól, a fordulat évétől azonban a hatalmat magához ragadó Magyar Dolgozók Pártja ideológiai területen is egyeduralomra tört, s Rákosi országlásával a diktatúra legsötétebb időszaka kezdődött.
A magyar irodalmi életet “szovjetizálták”, a sematizmus vált irányadóvá. A polgári írókat elhallgattatták, csak a kommunista és a népi írók jutottak megjelenéshez; jó részük önként, meggyőződésből, hittel állt a változások és a párt politikája mellé. (Zelk Zoltán például így üdvözölte az írószövetségi pártszervezet megalakítását: “….ezzel egész mai irodalmunk motorját begyújtották.”)