A mélység kényszere - Három elbeszélés és egy elmélkedés

Összefoglaló

A mélység kényszere Egy fiatal stuttgarti nőnek, aki szépen rajzolt, élete első kiállításán ezt mondta egy kritikus, csupán segítő szándékkal: Tehetségre vall és igényes, amit csinál, de még nincs elég mélysége. A fiatal nő nem értette, mire gondol a kritikus, megjegyzését hamar el is felejtette. Három nappal később azonban az újságban ugyanannak a kritikusnak a tollából műbírálat jelent meg, amelyben ez állt: Az ifjú művésznő komoly tehetség, munkái első pillantásra nagyon tetszetősek, de a mélységnek sajnos híján vannak. A fiatal nő, aki valamikor oly szépen rajzolt, szemmel láthatóan szétesett. Már sehová sem járt el, senkit sem hívott meg magához, a mozgáshiány következtében elhízott, az italtól és a piruláktól rohamosan öregedett. Lakása lepusztult, a testének savanykás szaga volt. Örökölt harmincezer márkát. Három évig abból élt. Közben egyszer elutazott Nepálba, senki sem tudja, milyen körülmények között. Ha valaki megszólította, válaszként csak érthetetlen motyogást kapott. Miután felélte a pénzt, a fiatal nő az összes rajzát kilyuggatta és feldarabolta, aztán a lifttel felment a tévétoronyba, és leugrott a 139 méteres mélységbe. Nem roncsolódott szét a torony alatti tér aszfaltján. Aznap erős szél fújt, amely egy teljes zabföld fölött egészen az erdő széléig repítette a nőt, aki a fenyők közé zuhant. Ennek ellenére azonnal meghalt. A bulvársajtó hálásan felkapta az esetet. Hírértékét jócskán megnövelte már maga az öngyilkosság, az érdekes röppálya, valamint a tény, hogy a dolog egy valamikor ígéretes művésznővel történt, aki a tetejébe még szép is volt. Lakása olyan katasztrofális képet mutatott, hogy festői fotók készülhettek róla: üres üvegek ezrei, mindenütt a rombolás nyomai, összetépett rajzok, a falakon gyurmapacnik, sőt még ürülék is volt a szobasarkokban! A lapok egy második címlapsztorit is megkockáztattak, és még egy tudósítást a harmadik oldalon. A kulturális rovatban az elöljáróban említett kritikus emlékezést jelentetett meg, amelyben megdöbbenésének adott hangot, hogy a fiatal nőnek ilyen szörnyű véget kellett érnie. Számunkra írta, hátramaradottak számára újra meg újra megrázó tapasztalat, ha végig kell néznünk, hogy egy tehetséges, fiatal ember nem képes elég erőt mozgósítani ahhoz, hogy helytálljon a művészeti szcénában. Önmagában állami támogatással és magánkezdeményezéssel semmi sincs elintézve ott, ahol elsőrendűen emberi téren kellene törődésnek lennie, hiszen értő kíséretre van szükség a művészet szférájában. Mindazonáltal mégis úgy tűnik, hogy végső soron a személyiségben már eleve megvan a tragikus vég csírája. Mert nem szól-e már első, látszólag még naiv munkáiból az ijesztő meghasonlottság, nem olvasható-e ki már a konok, az üzenetet szolgáló vegyes technikából a teremtmény befelé forduló, spirálisan önmagába fúródó, ugyanakkor érzelmi töltetű, nyilvánvalóan hiábavaló lázadás a saját énje ellen? Az a végzetes, szinte már azt mondanám, kíméletlen kényszere a mélységnek??