Magyar drámákról 1920-as, 1930-as évek

Összefoglaló

Előszó Ez a könyv kissé szokatlan. Az I. és a II. résznek külön Bevezetése és külön Utószava van. A két Bevezetés több okból szükséges. Az I. rész külön is megjelent azonos címmel és rögzíteni kellet azokat a kérdésköröket, amelyek a darabok kiválasztásáról illetve a szerzőkről tájékoztatták az olvasót. Az itt írottak nem érvényesek a II. rész drámáit és íróit illetően. Más problémakörök kerülnek elő és ezért látszik célszerűnek itt is egy Bevezetés. A két Utószót is hasonlóképpen indokolhatom. Másfajta elvi-elméleti következtetéseket lehet levonni a két részben értelmezett-elemzett munkákból. Kissé szokatlan ez a könyv talán azért is, mert mindkét részhez egy meghatározó szempontból válogattam a két évtized magyar drámái közül. A két rész ezért együtt sem a korszak magyar drámáinak a története. Az nemcsak az ún. irodalomtörténet problematikussága miatt nem az. Azért nem drámatörténet, mert a válogatás önkényes. Igaz, hogy a sikerdarabok a nagyoperettekkel és egyéb vígjátékokkal együtt dominálták a korszak magyar drámairodalmát és talán igaz az is, hogy a II. részben elemzettek érintkezésbe kerültek, vagy közel kerültek a korszak magyar lírájában, illetve az európai irodalomban megfogalmazott tárgykörrel: az én-és-a világ összefüggésével, válságával – de mégsem adják ki a két világháború között megírt drámák összességének szellemi arculatát. Talán csak egyetlen aspektusban és erről lesz szó a II. rész Utószavában. Talán szokatlan ez a könyv továbbá azért is, mert megírása némiképp eltér a hasonló munkákban szokásostól; elsősorban, ami módszerét illeti. Az I. rész Bevezetésében utalni kellett arra, hogy mivel a darabok jószerével ismeretlenek, közölni kell cselekményüket. De az eseménymeneteket a II. részében is közöltem, más okból. Azért, hogy ennek alapján viszonylag ellenőrizhető legyen az értelmezés, amelyet saját értelmezési keretemben elmondok. Ugyanakkor az I. részben a darabokról keresztmetszetben szólok, vagyis „A siker receptjeinek” különböző összetevői alapján értelmezem a szövegeket. A II. részben nem kellett követni ezt a módszert, mert lényegében egy nézőpont adja az értelmezés keretét: az alakok önreflexiója, önértelmezése. Ez pedig markánsan elemezhető külön-külön vizsgálva a drámákat. Talán azért is furcsa ez a könyv, mert Utószavában vázolom fel azt a gondolatmenetet, amely a történetek boldog végét megkísérli összekapcsolni a boldogság szimbolikusan elgondolt rendjével.