Maradjon meg emlékezetünkben - EMLÉKEK A PORTELEKI ISKOLÁRÓL

Összefoglaló

Ez a vaskos könyv tulajdonképpen NEKROLÓG, melyet a tizenkét évi fojtogatás után megfullasztott kedves iskolánk képzeletbeli ravatalára helyezünk nagy tiszteletünk, hálánk és köszönetünk jeléül. A cikkekből, leírásokból és visszaemlékezésekből megtudhatjuk, hogy száznegyven évet élt erőben, egészségben. Állandóan fejlődött, erősödött és mindig a szép és a jó érdekében munkálkodott. Fáradhatatlan volt a gyermekek nevelésében, tanításában, de mindig maradt ideje és ereje a felnőttek irányítására, művelésére, segítésére. Vidám élet folyt az állandóan gyarapodó termeiben, játékos, hancúrozó csemeték hada lepte el az udvarát. Sok-sok versenyre, múzeumlátogatásra, túrára, kirándulásra, táborozásra készítette fel és indította el szeretett tanulóit. Lelkiismeretes munkával, szerető gondoskodással hat-hét generációt készített fel az Életre. Neveltjei becsületes, szorgalmas és dolgos tagjai lettek társadalmunknak. A földművelők és az iparosok mellett számtalan főiskolát és egyetemet végzett embernek adott megfelelő és biztos alapot ez a kedves és szép iskola. Sok orvost, közgazdászt jogászt és pedagógust indított útjára. Körültekintő, gondos munkájának köszönhetően maga Portelek is állandóan fejlődött, szépült és növekedett. Irigylésre méltó - egy szép kis falunak is beillő - település lett. Talán ez lett a baj! Megijedt a „gondoskodó" városi vezetés, hogy egyre nagyobb igénye lesz a fejlődő helység lakóinak. Ez nem volt összeegyeztethető az ők „mindent a városiaknak, lehetőleg semmit a kültelkieknek" gondolkodásával. Megszüntetni az iskolát! - hangzott el még 1995-ben. Több haszna is lesz a városnak: nem kell fenntartani az intézményt, még több gyereket kényszerítenek a bejárásra és a település is visszafejlődik. Az nem érdekelte őket, hogy ezzel a „gondoskodással" mennyi keserűséget, szenvedést okoznak a tanyai gyerekeknek és a szüleiknek. A ravatalnál nem illik átkozódni, szitkozódni, rosszat kívánni, még arra sem, aki a gyászolt vesztét okozta. „Az isten se nem siet, se nem felejt!" Abban reménykedünk, hogy ez a halál, csak tetszhalál és a gyászoltunk mielőbb feléled és folytatja tovább áldásos munkáját önállóan vagy a szomszédja segítségével, elhagyva a kegyetlen mostoháját, aki lassanként mindenéből kifosztja. A sok száz elkeseredett gyászoló nevében: Piffkó János