Erdélyi János (szerk.)

Szülei Erdélyi Mihály földműves és Kovács Zsuzsa voltak. Atyja művelt ember lévén, nehány könyvből álló kiskönyvtárt tartott, maga is irogatott vallásos verseket és esténként zsoltárt és népdalokat énekelegetett családja körében, fiát is maga vezette be a tanulásba. Fiát annak hét éves korában beadta a helybeli iskolába, mely progimnáziumként is szolgált és itt különösen a latin nyelvben oly előmenetelt tett, hogy három év múlva (1824) szintaxista lehetett a sárospataki kollégiumban, ahol egész iskolai pályáját végezte, közben két ízben hagyván azt oda, hogy magántanítással kereshessen annyit, amennyire iskolai életében szüksége volt. 1830–1831-ben Szabolcsban Kemecsén Répásy János gyermekei mellett, 1833–1834-ben a felső-zempléni Cselejben cseleji Kolosy József udvarházában tanított és itt tanulta meg a német és francia nyelvek alapját. 1831-ben subscribált (a felső osztályokba lépett); 1832-ben a kollégium falain belől alapított Ifjú-egyesületbe vették be, melynek egyik legmunkásabb tagja lett. Iskoláit 1835-ben végezve, Berzétére (Gömör megye) ment Máriássy Zsigmond fia mellé nevelőnek; e családnál öt évet töltött; időközben, a fiúnak Sárospatakon tanulása alatt, ő a jogot hallgatta és a nyári hónapokban Pesten is tartózkodott. Ez időben lett neve ismeretes az irodalomban és az akadémia dicséretével is találkozott. Az irodalommal foglalkozván, nem feledkezett meg az élet gondjairól. Sárospatakon 1837-ben a jogot is elvégezvén, kitűnő bizonyítvánnyal jött Pestre joggyakorlatra. E lépéssel egy időre megbúsította anyját, aki őt papnak szánta, de ezzel közeledett Pesthez és az irodalomhoz. 1838-ban előbb Máriássy István szolgabíró, majd Korláth László táblai ügyész mellett volt törvénygyakorlaton, utóbb Noszlopy Ignác táblai bíró, és végül mint táblai hites jegyző, Bereznay István ügyvédje volt. Ügyvédi oklevele 1841. március 26-án kelt. Míg ő az ügyvédi diplomáért és az írói névért kellő munkát végzett, egymásután vesztette el testvérét, anyját és apját (1839), úgy, hogy a családból csak maga maradt. De már 1839. november 23-án érdemei jutalmául beválasztották a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjai közé. Erre az időre esik boldog, de rövid házassága Vahot Nellivel, Vahot Imre és Sándor húgával, ki alig egy év alatt meghalt; nemsokára az anya halála után kis lányát is elvesztette. Ekkor dolgozott, legtöbbet és midőn a munkában nem talált enyhülést, tanítványával Máriássy Bélával külföldi útjára indult; külföldi leveleivel leginkább a Regélőt kereste föl és már ekkor foglalkozott a népköltészet gondolatával és határozottabban az esztétikával. Költői neve mellé pedig műbírói elismerés csatlakozik, s e kettős alapon a Kisfaludy Társaság 1842. január 22-én tagjai közé választotta. Itt talált igazi teret magának és itt tűzte ki a népköltészet zászlaját, és különösen midőn 1843-ban titoknoknak választatott, kiváló munkásságot fejtett ki. Időközben Garayval megosztotta a Regélő szerkesztési gondjait, és 1844–1845-ben Máriássy Bélával egy második közép-európai utat tett meg, melyről kiváló útileveleket irogatott a Pesti Divatlapnak (1844–1845) Párizsból és Franciaország déli részéből. Ezen közben mind határozottabban öltött alakot lelkében a magyar népköltészet tanulmányának szükséges volta, s nemcsak dolgozataiban, a Kisfaludy Társasági székfoglalójában, hanem egy külön indítványban is megindította azt a mozgalmat, amely költészetünk megújulásának egyik legjelentékenyebb tényezője volt, t. i. a népies költészet termékeinek összegyűjtését; és midőn a társaság a gyűjtéssel és a kiadással őt bízta meg, lelkesen látott feladatához. Eközben a színműirás és színműkritika terére lépett, tagja és jegyzője volt a drámabíráló-bizottságnak és 1848–1849-ben a Nemzeti Színház igazgatója lett. A szabadságharc után hosszabb ideig bujdosó volt ő is. Ez idő alatt alig írt valamit, csak 1850 után kezdett újra dolgozni, s ekkor már nyugalmasabb élet után vágyódott és Sárospatakon, a Szeremley Gábor távozásával megürült filozófiai tanszékre hivatott meg. 1851 novemberében állását elfoglalván, tanári munkásságával, tanításai magas színvonalával, főként az iskola, az ifjúság és társai érdekeinek szerencsés és lelkiismeretes védelmével és a tudományos közszellem emelésével messzire kiható eredményeket ért el és nevét hosszú időre feledhetetlenné tette. Az iskola és egyház tanácskozmányaiban, az egyházkerületnek minden ügyében élénk részt vett, és nehány kitűnő barátjával és tanártársával Sárospatakot az elnyomatás idején a Felvidék szellemi középpontjává emelte. Ő volt 1859-ben a főiskolai Kazinczy-ünnep agitátora és 1860-ban a főiskola alapításának háromszázados ünnepét is ő rendezte. Időközben megházasodott, feleségül vevén 1854-ben Csorba Ilonát, akivel haláláig boldog házasságban élt; új örömet új szomorúság váltott fel, s az örömök és bánatok e váltakozása hűségesen nyomot hagyott írói buzgalmán. A főiskolában előadásait a filozófiából szellembölcsészet- és szépészetről tartott 1863-ig, s amellett pedagógiát adott elő; ekkor főiskolai könyvtárnok lett és az ezzel járó irodalmi tanszékre helyeztetett át. Az első évben a magyar irodalomtörténet régebbi korát adta elő, azután katedráján kizárólag világirodalommal foglalkozott. Emlékbeszédet tartott fölötte a Magyar Tudományos Akadémiában 1869. április 17-én Greguss Ágost, s a halála évfordulóján Sárospatakon rendezett gyászünnepélyen 1869-ben Emődy Dániel. Nevéről pedig a főiskolai ifjúság képző egyesületét nevezte el. Arcképei: kőnyomat, Barabás Miklós rajza 1845-ből, a Pesti Divatlap mellett 1846-ban.