144.000

Összefoglaló

A porban hiszek, a kövekben, a föld mélyén mesélő csontokban, a feljegyzésekben, és mindenben, amin ott ül az elmúlt évszázadok szaga. Hittem Istenben? Talán sohasem. Ő sem hisz már bennünk. Magunkra hagyott. Érkezik a sötétség. Recsegve-ropogva falja a földet, rágja a sziklákat, és megremegteti a mélyt. Elérkezett az utolsó óra. Laura azt mondja, eljön értünk a Teremtő. Az Úr hangja bezengi az ég tiszta szeletét, a dallam a vígasz. Minden őrületet csillapít, ami a fejemben van. Hittel tölt meg. Jövőt ígér. 144.000-en vagyunk. Az új Teremtő sorszámozott bárányai. A birkái. A hús. Nézőpont kérdése. Zúg a fülem, emelkedik az űrhajó, és közben Laura szorítja a kezem. Vak bizalom… Ő a vérem… Miatta teszem. Miatta vagyok hús. Áldassék Chnamn hangja! „– Nem állhatunk ki – húzom még szorosabban magamhoz. Ha itt hagyjuk a sort, sosem jutunk be, és ha nem regisztrálnak minket, büntetést kaphatunk. Ki tudja, miféle világ jön.  Kedves arcú, teljesen hófehérbe öltözött nő jelenik meg a sorom elején. Hófehér gumicsizmát és búvárruhához hasonló, vízhatlan ruhát visel. Szőke haját copfba kötve hordja, barátságosan mosolyog; a karján vaskos kupac papírt egyensúlyoz.  – Üdvözlöm! Amélia rendfenntartó vagyok! Kérem, mutassa a számát!Gyorsan halad, nem foglalkozik senkivel, akinek nincs száma, mintha tudná, érezné, hol kell megállnia. Mindenkinek ad egy papírt, és akin túljutott már, csendben elindulhat előre a Colombus felé.  – Üdvözlöm, Amélia rendfenntartó vagyok! Kérem, mutassa a számát! – hallom meg jobbról is. Mintha az én soromban igazoltató nőnek látnám a pontos hasonmását, a tőlem jobbra lévő, ritkásabb sorban halad egy másik Amélia rendfenntartó. Megfordulok, és körbepásztázom az utcát. Több sorban is felfedezem Améliát.  – Üdvözlöm, Amélia rendfenntartó vagyok! Kérem, mutassa a számát! – szólít meg közvetlen közelről a nő. Megugrom ijedtemben, mert épp másfelé nézelődtem. Laura rászorít a derekamra, mintha azzal elűzhetné a nőt. Általában sokkal barátságosabb az idegenekkel, csupán néhány alkalommal húzódott el, mintha érezné a lelküket. Aggasztó, hogy ezúttal menekülne.– Christine Jones – mondom az illem kedvéért, majd kinyújtom a karom, hogy lássa a számot. Amélia mosolyog a derekam felé és vár, de Laura nem hajlandó megmozdulni. Erőnek erejével fordítom ki a bal karját, hogy megmutassam az ő számát is.  – Christine Jones és Laura Jones – bólint, és közben a kezembe nyom két A4-es papírt, aztán megy is tovább a sorban. Hallatszik, ahogy bemutatkozik a mögöttem toporgónak.  Lepillantok a lapokra. Pontosan a saját sorszámom látom viszont, mintha a nő tudta volna, hogy itt vagyok, ezért úgy készült, hogy adjon nekem is egyet. Ám ez közel lehetetlen, még én sem tudtam reggel, pontosan hogyan döntsek.  971 számú emberi kiválasztott...”

A letöltéssel kapcsolatos kérdésekre itt találhat választ.