Mozarttól Bartókig

Összefoglaló

Mozart és Bartók: e két nagy név nem csupán idő-határt jelöl kötetünk címében; nem csak arról tájékoztat, hogy az itt közreadott írások a magyar zene történetének mely fejezeteit kívánják új adatokkal gyarapítani. Fontosabbnak tetszik az a szimbolikus erő, melyet az említett mesterek neve a muzsika hazai történetére sugároz. Zenénk, melynek Nyugat-Európa fejlődéséhez kapcsolódó ér-rendszerét kegyetlenül összekaszabolta Mohács százada, Mozart és Haydn korában láthatott hozzá ennek az életet jelentő szellemi áramlásnak újraindításához. A hazai műzene megszakadt fejlődéséből, igaz, jószerivel kimaradt Palestrina és Lassus, Monteverdi és Schütz, Vivaldi és Bach kora. Ám a romok alatt épségben maradt egy keleti eredetű, szerényen és szívósan továbbélő hagyomány, melynek magvában - ha egyszer, jó órában, sikerül találkoznia a nyugati kultúrával - benne rejlett a jövő ígérete. Hogy a magyar zene akkor nyerheti vissza elveszett egyensúlyát, ha a keleti eredetiség és a nyugati műveltség kettős tartóoszlopára épül, azt már Csermák kora felismerte. Azt is, hogy magyar földön egyik sem nélkülözheti a másikat: a nemzetközi műveltség nélküli nemzeti eredetiség könnyen szülhet provincializmust, a nemzeti eredetiséget nélkülöző nemzetközi műveltség meg epigonizmust. A XIX. század magyar zenéje szenvedélyesen küzdött a nagy szintézisén. Nyílt szívvel fogadta Beethovent, Wagnert, Brahmsot, miközben egyetlen pillanatra sem mondott le a népies-népi zene „megnemesítésének" - európai rangú műzenévé tételének - tervéről. A Mozart-Haydn-kor már kezdeményezője lehetett e sorsdöntő folyamat előkészítésének, Erkel, Liszt és Mosonyi kora már egyre tudatosabban jelölhette ki az elérendő célt és a hozzá vezető utat. Világraszóló eredményeket azonban - a legeredetibb hagyományok feltárását, NyugatEurópa java műveltségének elsajátítását, remekművek születését, melyekkel a magyar zene a nagyvilág progressziójának élvonalába küzdheti magát, és egy nevelési koncepció létrejöttét, mely nagy közösségek előtt nyit kaput a művészi muzsika birodalmába - már csak a XX. század hozott: Bartók és Kodály kora. Ha a magyar zene sajátos kétgyökerűségére figyelünk - Kelet és Nyugat célul tűzött egyesítésére a művészetben -: nyilvánvalóvá lesz, hogy ez a Mozart-kor által kezdeményezett fejlődés Bartókkal és Kodállyal jutott diadalmas tetőpontjára. A könyv másik „vezérmotívuma" a történelmi tudat hangsúlyozása a magyar zenének Mozart korától Bartókig tartó fejlődésében.