A ​keselyűk gyászzenéje (Leslie L. Lawrence 11.)

Összefoglaló

„Manek dühösen rácsapott a bástya peremére, és előhúzta tőrét.
– Ormazdra! Meg kell ölnöm a sakált!
Aztán elkapta rólam tekintetét, és az udvar felé hallgatózott. Egészen addig, amíg futó lábak dobogása nem jelezte, hogy valaki közeledik. Hangos fújtatást hallottam, majd Manek egyszerűen elrepült a közelemből. A szikh tőr a bástya oldalának vágódott, s alighanem le is hullt a mélybe.
– Hiába beszélek neked, te patkány?!
– A szemét… azt akarom… Látni akarom, amikor kivájják a szemét!
– Majd én kivájom a tiédet… Úgyis sok van már a rovásodon, Manek! Ha nem takarodsz azonnal a kapukhoz, bejelentem a templomban, és holnap már fel sem jöhetsz a keselyűk tornyára!
– Bocsáss meg Rao, de…
– Takarodj a kapukhoz!
– Manek lihegett, odaugrott hozzám, és az arcomba sziszegte.
– Azt ne hidd, hogy vége, sakál! Ha nem is látom, mikor kitépik a szemed…”