A felolvasó

Összefoglaló

Hányszor hallottuk már, hogy elfogytak a történetek, ezért áll a legtöbb mai regény gomolygó-hullámzó életérzésekből, vagy olyan töredékekből, melyeket meghökkentő (első látásra nem feltétlenül logikus) sorrá illeszt össze a szerző, s a mi dolgunk, olvasóké, leginkább az, hogy a motívumokból, mint holmi kirakósjátékból, értelmes mozaikot rakjunk össze. Az ember már-már bele is törődne, hogy ennek így kell lennie és nem másképp -- de akkor egyszercsak előáll egy (számomra legalább is) ismeretlen német író, aki azzal lep meg, hogy tud egy igazi történetet. Egy olyat, amilyet még nem olvastunk, aminek a motívumai nem köszönnek vissza korábban olvasott más regényekből. Bernhard Schlink mesél, anélkül, hogy anekdotázásba fulladna, pontosabban: elmesél valamit, és ehhez nincs szüksége semmiféle faksznira. Hogy az ártatlan kalandként induló históriának a kamasz-Michael és Hanna nevű érett szerelme között mi lesz a kifejlete, semmiféle sablon alapján nem tudjuk előre kitalálni. Mi tagadás, ez külön is élvezet. Az életben se szoktuk előre tudni, minek mi a jelentősége, melyik apró gesztus az, amiből érthetnénk -- ezért olyan kiszámíthatatlan a valóság, s ezért úntat egy ponton túl a legtöbb regényfikció. Schlink azonban engedi, hogy mi is úgy ismerjük meg az eseményeket, ahogyan mitsem sejtő hőse: ettől aztán különösképpen azonosulunk vele. Hogy a sztori a végén átfordul az ellekezőjébe, hogy Hanna analfabétizmusának kiderülése után még egyszer, de most már másképp, át kell gondolnunk mindazt, ami történt: nem írói trükk, de annak is elsőoszátályú volna. Amellett persze, hogy (fentebb ismertetett okok miatt) élvezet olvasni a történetet, van másféle, megrendítő és felzaklató "üzenete" is. Auschwitz, a bűn és bűnhődés problematikája ezúttal egészen szokatlan kontextusban jelenik meg. Hogy miként, nem árulom el, de azt idemásolom, amit Schlink a regény végén úgy mond ki, hogy még sokáig visszhangzik bennünk: "Életünk rétegei oly szorosan rakódnak egymásra, hogy a későbbiekben mindig a korábbira bukkanunk, nem olyanra, mint ami már elmúlt és elintéződött, hanem mint ami még létezik és élő és eleven..."