Magányos pavilon-Sötét angyal-Akar velem beszélgetni?

Összefoglaló

1956.október ​26-án a hűvösvölgyi Christián Pál klinikán a késő esti órákban fegyveres férfi követel elsősegélyt egy sebesült katonának. Nagy Zsófia – a kórház vezető nővére – magához téríti az eszméletlen sebesültet, majd hirtelen támadt elhatározással a kórház kertjében megbúvó magányos pavilonba saját szobájába rejti el a kimerült férfit a felkelők üldözése elől.
Ki az a titokzatos férfi, aki sebesült karral a mások életét menti? Hogyan viselkedik az országos veszély napjaiban a vérbeli forradalmár? Miért támad szerelem a nyugalmas életű ápolónő szívében a megnyugodni nem tudó, másokért lobogó férfi iránt? Ezekre a kérdésekre talál választ az olvasó a Magányos pavilon c. regényben.
A Sötét angyal Moldova György első jelentős, nagy feltűnést keltő regénye. Hőse, Válent Csaba, magányos, a magánytól szenvedő, de oldódásra képtelen, súlyos próbatételek során edződő fiatalember, aki teljes drámaiságban éli át az ötvenes évek végének nehéz történelmi korszakát. Nem képes semmilyen kényelmes félmegoldásra, hátat fordít apja életformájának, és elveinek, részt vesz az ellenforradalmárok utolsó akcióiban, és véglegesen eltávolodik saját kortársaitól. A javítóintézetet, majd a nagy építkezést megjárt fiatalember számára végül Öry Évához fűződő szerelme jelenti a visszatérés lehetőségét.
Hasonló típusú, véglegesen magányos főhős áll a középpontjában az Utolsó esténk Szodomában és az Akar velem beszélgetni? c. kisregényeknek. Egyikük nő, a másikuk férfi, de mindkettejük élete már bevégzett, amikor a cselekmény elindul. Léber Anna sorsa egy karácsony éjszaka teljesedik be, mikor egy ismeretlen telefonáló férfi visszautasítja a közeledését, Futó Gábor túléli a kisregény utolsó mozzanatát, de a legkisebb reménye sem marad, hogy bármi is megváltozzék. A nem túlságosan optimista összkép ellenére a két kisregénynek távlatot adhat a hősök nosztalgiája az értelmes társadalmi cselekvés iránt, amelynek fiatalabb korukban maguk is részesei voltak, és amelyet még most, reménytelenül is az élet egyedüli értelmének tekintenek.