Hullámok a Weöres-tengerből

Összefoglaló

A kötet a Weöres-emlékév alkalmából válogatott tanulmányokat tartalmaz. Keletkezésük ideje 1991–2013. Közülük legkorábban a retorikai-alakzati megközelítés gondolatmenetei jelentek meg nyomtatásban, s 1992-től magyar és külföldi filológiai fórumokon olvashatók.
A jelen kötetben publikált cikkek, tanulmányok különböző fórumokon, különböző időpontokban jelentek meg. Mind az időtávlatból, mind az egymástól eltérő szerkesztési elvekből következik az a sajátos közlési mód, ahogyan a szövegbe épített hivatkozások, a Jegyzetek, Irodalom vagy Hivatkozások címmel szerepelnek a szakirodalmi utalások. Hasonló különbözőségek jellemzik a hivatkozott irodalmat, pl. hol Kenyeres Zoltán 1988-as Tündérsípjára, hol a 2013-es Weöres Sándor című kötetére történik hivatkozás. A lektorok véleménye szerint az ideális szerkesztési megoldás az egységesítés volna; idő és energia hiányában erre sajnos nem vállalkozhattam. Kérem az Olvasó megértését ebben a tekintetben.
Miért Weöres? A magyar költészet egyik meghatározó egyéniségeként hallgatói éveimben kevésbé vonzott: az idő tájt magyar nyelvtörténésznek (magyarnyelv-történésznek) készültem, a diplomamunkámat Nyíri Antal professzor irányításával készítettem el. Máig emlékszem Tamás Attila 1970. évi egyetemi előadására, amelyben Az elveszített napernyő tárgyias képeinek és filozófiai mélységeinek együtteseit taglalta. Akkor azonban, amikor Petőfi Sándor János professzornak a hatvanadik születésnapjára és pécsi díszdoktorrá avatására készültünk, éppen az foglalkoztatott, amit Fónagy Iván 1989-es előadása nyomán kutattam magyar, francia és orosz nyelvű szövegekben. A retorikai-stilisztikai alakzatok adták a témát az 1993-ban megvédett kandidátusi értekezéshez, és elkísértek a 2013-ban publikált tanulmánygyűjteményig (Ismétlésszerkezetek nyelvi-stilisztikai értelmezése, 1993; Kereszteződő jelentések világában, 2013).
Miért nem korábban kezdtem Weöressel foglalkozni? Gyakran szegezik nekem a kérdést. 1976 óta dolgozom a felsőoktatásban, s a költővel még életében találkozhattam volna. Igen ám, de nyelvészeti tanszékre kerültem, s bölcsészdoktori értekezésem a tagadás és a tiltás szövegszervező szerepét vizsgálta. Máig megvan a cédulaanyagom ezen a területen a kandidátusi értekezés felé vezető kutatáshoz, de 1991–92-ben írt cikkeim sikere és Petőfi tanár úr tanácsa meg 1990-es kötete (Szöveg, szövegtan, műelemzés) eldöntötte: a Weöres-tenger vonzásának engedelmeskedem. Sokat jelentett Fónagy Iván biztatása is: kezdettől fogva támogatta az alakzatokkal kapcsolatos Weöres-elemzéseimet.
Miért a szövegtani megközelítés? Olyan inspiráló alkotóműhelybe kerültem Szegeden a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, majd az ELTE stíluskutató csoportjában, ahol irodalmi szövegek nyelvi oldalát tanulmányozták. Békési Imre (korábban Benkő László, Török Gábor) nem idegenkedett az irodalmi szövegektől, éppen hogy ilyen típusú szövegeket/szövegrészeket elemzett. Szathmári István és a stíluskutató csoport segítette elemzéseimet; a csoport jelentős eredménye az Alakzatlexikon (2008).
A kötet természetesen nem célozza Weöres munkásságának egészét: ez lehetetlen volna. A Mellékletben felsorolt címekkel együtt sem, az érdeklődők által a Szabadegyetem, Szeged sorozat II. és XII. szemeszterében letölthető előadásokkal együtt sem (www.u-szeged.hu/szabadegyetem, 2008 és 2013). A kötetet Weöres szövege keretezi: a Szép versek ’87 és a Kútbanéző (1987) Tengerhullámjáték címmel közli (még két résszel, ez az első darab, csillaggal elválasztva a folytatástól); a címlapon és a kötet végén a Tenger-mozgás című képvers olvasható. Az említett másik két darabról a továbbiakban nem szólunk, a Weöresnél gyakori szervetlen együttes további két részét alkotják.