Holdaskönyv

Összefoglaló

Bizonnyal szokatlanul érinti az olvasót, hogy ennek a strófa-sorozatnak két szerzője van. Csak regény, színdarab, tudományos munka szokott több szerzőtől származni, vers szinte soha. Ezért néhány szót kell szólnom a Holdaskönyvről meg azért is, hogy a szerzőtársról, Pásztor Béla barátomról megemlékezzem, aki a második világháborúban zsidó kényszer-munka-szolgálatos volt és eltűnt. Abban a költő-nemzedékben, melyhez mindketten tartozunk, Pásztor Béla volt valamennyiünk közt a legszövevényesebb képzeletű zsúfolt és szeszélyes motívumok halmozója. Lénye szinte nem is e világból való volt, mintha egy jámbor földalatti szellem, a gyökerek és elásott kincsek manója tévedésből embernek született volna. Képzelete, akárcsak az enyém, folyton kikívánkozott a náci terror és a háború által leszűkített emberi sorsból, ez kapcsolt össze bennünket. 1940-ben, mikor Pesten éltem, gyakran eljött hozzám, ilyenkor valósággal fürödtünk a felelőtlen, kacskaringós, elszabadult vers-fabrikálásban. Négysoros strófákat rögtönöztünk, furcsa és kusza versikéket, ha az egyik elkezdett valamit, folytatta a másik, ha az egyik leírt valamit, belejavított, vagy belerontott a másik, javítás-e, rontás-e, nem sokat törődtünk vele: úgy hajszoltuk az ötleteket, mint a szél a vízfodrot, a lehullt lombot, a port. A közösen írt strófákból egy marékravalót kis ciklusokba osztottunk, Holdaskönyv címmel. Talán nem is versek, csak közös hancúrozás. Vagy primitív hímzések, naiv kerámiák: sűrű indázatban nyüzsgő pirinyó démon-, ember-, állat-alakok. Weöres Sándor Hajlamaimat követve gondoltam formába a Holdaskönyvet, képzeteimre hagyatkoztam, így áradtak pazarlóan a rajzok. Hagytam, hogy csavarodjanak a figurák, egy elképzelt falhoz odakenve lapítottam őket, hogy egymás hajlongását követve közös ritmusba fonódjanak. A versek által felvillanó képzeteket hagytam szétfolyni a kezem között, majd kőre rajzolva tömörítettem őket, mint egy románkori oszlopfőre. Az illusztrátor alázata azonosulás az írott képek érzelmeivel, ezért legalább olyan hevülettel kell kifejezni az olvasás által feltörő víziókat, nem szabad rátelepedni a versekre, hanem saját képzelettel kell folytatni. A felvillanó képzetek világát csak az öntudatlan áramlás segítségével fejezhetem ki, a játékosan összefonódó képekben, ritmusban, megbújik a tragédia. Szürrealista ornamentika minden strófa, egymásból bomlanak és egymásba szövődnek, egyszerre játékos és szenvedő a szálak sodrása. A széthulló valóság elemei dallamfűzérben léteznek tovább, újraálmodva a valóságot, amely egy karneváli forgatag, a görbe tükörbe néző ember szédülete. Az elillanó képzetek amorf stilizációiban feloldódik a küsmerhetetlen világ, a groteszk rigmusok, képek látszólag megszabadítanak a félelemtől, de a sorok mögül a lét abszurditása árad. Gaál József