Faludy tárlata - Középkori költészet

Összefoglaló

A latin nyelv már az ókor végén jelentős változáson ment át. Prozódiája is átalakult: az időmértékes - a szótagok hosszán alapuló - verselés helyett a költők azontúl a latin nyelv természetes hangsúlyát követték, habár ezt a természetes hangsúlyt a helyi köznyelv különféle, gyakran ellentétes irányban befolyásolta. Latin költészet a IV. és a X. század határolta idők mostoha körülményei közt csak nagy ritkán csendült fel. Gót, aleman, frank, lombard, vizigót, alán stb. költészetről nem tudunk. Gyökeres változás csak az ezredforduló táján következett be, majdnem egyidejűleg a román építkezés megindulásával Észak-Katalóniában. Művelői főleg szerzetesek és goliárdok (vándorköltők, diákok, klerikusok) voltak. Verseik hangja friss, naiv; a természet dicsérete és az erotika primitív formái is helyet kaptak e kellemes, nem túlságosan jelentős költészetben. A goliárdokat követték a provanszál nyelven és katalánul író trubadúrok, majd a többi európai nyelv költői. Ugyanekkor az egyházi költészet is megújult, a himnuszok dallamosabbak, egyénibbek és költőiebbek lettek. A Keletrómai Császárságban Romanosz (540 körül) után a himnusz-költészet forrásai is elapadtak; egy-két lírai vers és népdal mellett Bizánc költészete említést is alig érdemel. Más volt a helyzet a kelta nyelvterületen, Írországban, Wales-ben és Skóciában, ahol véges-végig - akár pogány, akár keresztény cégér alatt - jelentős költészet virágzott. Mohamed próféta a pokol felé vezető út kalauzainak nevezte a költőket. Támadása nem sok eredményt hozott a versimádó arabok közt, sem a Próféta életében, sem utána. Néhány évtizeddel Mohamed támadása előtt Nagy Szent Gergely pápa (590-től 630-ig uralkodott), sommásan elítélte a pogány múlthoz tartozó világi irodalmat és csak az "új", azaz egyházi irodalmat kívánta megtűrni. Miután az irodalom művelői szinte kizárólag szerzetesek és papok voltak, a pápa rendelkezése nem maradt eredménytelen. Más volt a helyzet a diaszpóra zsidóságánál: őket az üldöztetés mellett kizárólag a vallási parancsolatok és a vallásos tartalmú irodalom tartotta össze. Szűk gettókba zárva, az uralkodó néptől, fáktól, virágoktól és rétektől elkülönítve, egyébként sem nyílt sok alkalmuk lírai költészetre. Amikor 711-712-ben az arabok elfoglalták a vizigót királyságot - a mai Spanyolországot meg Portugáliát - az ottani, nagyszámú zsidó lakosság rabszolgasorban élt. Arab uralom alatt, kivált a cordovai emirátus megalapítása után a zsidó lakosság szabad mozgást nyert, bizonyos mértékig tagja lett az andalúz társadalomnak, látogathatta a mindenki számára nyitva tartott közkönyvtárakat és a cordovai egyetemet. Ugyanekkor virágzó, arabnyelvű irodalom, építészet, tudomány és történetírás kellős közepén találták magukat. Lassanként, a XI. századtól kezdve, héber nyelvű lírai költészet indult virágzásnak Andalúziában. Mind az arab, mint a zsidó kultúrának először az országra rátörő marokkói berberek, utánuk a spanyolok vetettek véget. A középkorvégi-újkoreleje Európa költészete - a reneszánsz költészete - a katalán, szicíliai, de elsősorban provanszál trubadúroktól nyert ihletet, nemcsak Dante és Petrarca személyében, de már előttük és utánuk is. A provanszál rövidségével, dallamosságával alighanem Európa legszebb, költészetre legalkalmasabb nyelve. A trubadúrok rendkívül bonyolult versformákra és rímképletekre szerzett költeményeiket provanszálul értő avagy nem értő királyok és fejedelmek tróntermeiben, várkastélyok udvarán, vagy zöld réteken adták elő ünneplő közönség előtt, és mindig lantjukkal kísérték. Költeményt és zenét állítólag rögtönöztek, ami majdnem lehetetlennek tűnik; de költőknek semmi sem lehetetlen.