Szentmárton könnyei - Lacrima Színmarti

Összefoglaló

"Ha bepötyörészi az ember az "alsószentmárton" s az "étel" szavakat valamelyik internetes keresőbe, azonnal szembetűnik néhány harsány újságcikk: "konyha háromszáz embernek", "liszt a gyóntatófülkében" "meleg étel csak a menzán". "Alsószentmárton"-hoz a "gyerekek" címszót társítva ugyancsak szívszaggató közhelyekre bukkanhatunk: "akik mindenből kimaradtak", "együtt jöttem a faluba a bajjal". S bizony, nem kivétel e könyv címe sem. Ötletét egy, a faluban alakult s már alakulásakor hamvába holt táncegyüttes neve adta. Két szentmártoni kamaszlány által, helyi gyermekekből szervezett együttesé, ami már azelőtt megszűnt együttesnek lenni, mielőtt az ominózus nevet megkaphatta volna. Mintegy mementójaként mindannak, ami az elmúlt évtizedekben errefelé történt, s ami jó ideig még történni fog. Cigányokról persze nehéz manapság jót írni úgy, hogy abban ne legyen egy kis szörnyűséges, no nem annyira szörnyűséges, mint amikor az ember belecsúszik valamiféle világzenés cigány-romantikázásba, altruista, esetleg dokumentarista albertschweizerkedésbe. A pontos kép megrajzolása azért is nehéz, mivel kiszolgáltatottság, megalázottság és szegénység -főként, ha benne él az ember- olyan természetes velejárója a létnek, mint a napszakok váltakozása vagy az időjárás. Bár Szentmárton szemmel láthatóan nem szenved, szenvedése mégis olyannyira szem előtt való, hogy éppen ezért nem zavar bele a látványba. Buddhista hasonlattal élve talán olyan, mint a közvetlenül a szemgolyó előtt lengedező hajszál. Vagy mint a veleszületett, élethosszig viselhető betegség. Vagy mint a szenvedés Alsószentmártonban." (A szerző)