Világjáró bakancsok

Összefoglaló

Európa országútján nyáridőben húszmillió ember vagy még annál is több vándorol gyalogszerrel, autón, motorkerékpáron és minden elképzelhető közlekedési eszközzel. E modern népvándorlás forgatagában sodródik a szerző is, aki azonban nem „globetrotter”, nem felejteni akar, nem „kikapcsolódni”, hanem emlékezni és megfigyelni, nemcsak élni, hanem át is élni mindazt, amit a messzi tájak nyújthatnak egy bakancsos, nagy tudású és jó szemű világjárónak.
Xántus úti jegyzeteinek varázsa – sajátos humora és jó megfigyelő készsége mellett – az, hogy a messzi tájakon is reánk gondoló, közvetlenül hozzánk szóló hazánkfia marad: „…akárhol is sátoroztam – vallja meleg szívvel –, akárhol is barangoltam, mindig és mindenütt a hazai táj hívó szava zsongott a fülembe, s túranaplóm sorai közt mindig ott lappangott az Erdőntúli táj delejes hívása, a láthatatlan írás. A Kék Adria azúrja nem tudta feledtetni a Fekete-tenger hullámzenéjét s a Duna forrásvidéke a hazai Deltát. A svájci Säntis vagy az osztrák Dachstein gleccserei közt is Biharország kísértett, s a tajtékzó Salzach partján a Szőke Szamos, ez a megfordított Léthé vize, amelybe ha valaki belekóstolt egyszer, nem a feledés csöppjeit ízlelgette, hanem az örökké rabul ejtő emlékezet nektárját.”