A sátán kutyája

Összefoglaló

Izgalmasabb, szellemesebb és modernebb bűnügyi történet, mint amilyen A sátán kutyája, még nem született és talán nem is fog. A krimi egyes számú klasszikusa ez, melyben a bűnök bűne, a „rafinált, hidegvérű, szándékos emberölés” egy zseniális elme segítségével lepleződik le. A sátán kutyája (The Hound of the Baskervilles) a szórakoztató bűnügyi történetek közül azzal emelkedik ki, hogy egyszersmind a fegyelmezett gondolkodás magasiskolája is. És persze irodalmi élménynek sem utolsó. Bokor Pál új fordításában a mocsaras-sziklás-ködös, de mindenekelőtt romantikus észak-angliai táj is új életre kel. Egy regény, mely 1901-ben született, de még sohasem okozott csalódást a fiatal és felnőtt olvasók új és új nemzedékeinek.
Sir Henry, a baskerville-i kastély Amerikából hazatért ifjú örököse nagybátyja rejtélyes halálának okait próbálja felderíteni a legendás londoni detektív, Sherlock Holmes és elmaradhatatlan társa, Dr. Watson segítségével. A gyanú tárgya egy ördögi jelenetekben fel-felbukkanó fekete véreb, egy komornyik, majd egy szökött fegyenc. És valóban: Sherlock Holmes az az ember, aki végére jár a dolgoknak...

Az új fordításról:
„Egy rövidke összehasonlításból is látszik, hogy érdemes próbát tenni az új fordítással. A MEK-en így kezdődik A sátán kutyája: ‚Azokat a nem éppen ritka napokat kivéve, amikor le sem feküdt, Sherlock Holmes általában későn kelt. Most ott ült az asztalánál, és reggelijét fogyasztotta. Jómagam a kandalló elé terített bőrön álltam, és felemeltem a botot, amelyet előző esti látogatónk felejtett nálunk. Szépen megmunkált, testes alkalmatosság volt ez, jókora görccsel a végén; afféle igazi kutyaütő.’ Míg Bokor Pál fordításában: ¸Amikor beléptem, Sherlock Holmes még a reggelizőasztalnál ült. Rendszerint nagyon későn kelt, persze ha eltekintünk azoktól a kivételesnek egyáltalán nem mondható esetektől, amikor egész éjjel le sem hunyta a szemét. A kandalló előtti szőnyegen megálltam és kezembe vettem a kínai bambuszból készült sétabotot, amelyet tegnap esti látogatónk felejtett itt. Formás, vastag fadarab volt, jókora csomóval a végén.’ Az új szöveg jóval pontosabb, s talán kissé gördülékenyebb is. A párbeszédek élőbeszédszerűbbek, de a fordító mindvégig hű maradt a Doyle-korabeli hangulathoz is.”