A kortárs szezon (A Drégely-kiállítások)

Összefoglaló

ELŐSZÓ
A műtörténettel foglalkozók előtt többféle életpálya áll. Szigorúan a szakmában maradva is lehet inkább elméleti munkával, nagy tanulmányok és monográfiák írásával, muzeológiával, lezárt korszakokkal vagy életművekkel, és lehet a művészettörténet „gyors reagálású egységeként", kortárs művészettel foglalkozni, műkritikákat írni vagy kiállításokat rendezni az élőknek, a közülünk éppen kiválóknak.
Ury Ibolya a műtörténészek ezen utóbbi csoportjába tartozik. Kortárs művészettel foglalkozik, a gyakorlatban, kiállítások garmadáját rendezve. Ebben a „műfaj"-ban a néhány nagy egyike, akiket számon tarthat a szakma. Évtizedek alatt nagy életműveket kísért végig. A huszadik századi magyar művészet korszakos alakjainak, a magyar avantgard és egyáltalán a második világháború utáni kortársak tevékenységének propagálója, értékelője, bemutatója. Olyan művészek tartoznak „csapatá"-ba, mint Bálint Endre, Ország Lili, Vajda Júlia, Anna Margit, Kmetty János, Fischer Ernő, Gedő Ilka, Gráber Margit, Drégely László, Tamás Ervin, Mácsai István, Iványi Katalin, Szabó Zoltán stb. Aztán a neves fotóművészek: Vadas Ernő, Gink Károly, Horling Róbert, Vámos László, Angelo, Vajda Ernő és a külföldi festők, szobrászok: Manzu, Chagall, Guttuso, Mestrovic vagy Etienne Hajdú, Amerigo Tot, etc. Felsorolni is lehetetlen az általa rendezett művészek sokaságát... Hitvallását egy 1972-ben a kiállítás rendezésről írt tanulmányában így fogalmazza meg: „...nincs izgalmasabb, de ugyanakkor veszélyesebb és hálátlanabb munka, mint a kortárs művészet bemutatása. A művek mögött ugyanis mindig ott áll a művész személye, és ettől elvonatkoztatni, elhatárolni magunkat nem lehet. Ennek oka egyrészt a személyiség közvetlen hatása, mely sokszor magánál a műnél is erősebb, másrészt a művész személyes reagálása, visszahatása a kiállításra.