Nem a törvény elől: a lelkiismerete elől menekül, amíg bír, ennek a megrázó, kemény, lélektanilag hiteles regénynek a hőse. És a lelkiismerete parancsának enged, amikor végül a törvény kezére adja magát. Hogy bűn volt-e, amit a háborúban, a közvetlen és brutális életveszély, a halál közelségének pillanatában elkövetett, ő ítéli meg legszigorúbban, a bűnhődést keresve. A bűn – Mikolának, a volt felderítőnek a bűne – talán attól válik főbenjáróvá, hogy elkövetője megszépíti, túlélésre és fölmentésre alkalmas változatát választja, és ezt már azzal az egyetlen emberrel, akinek az igazat bevallja – az pedig egy asszony, aki titoktudásával lekötelezettjévé teszi a férfit, feleségül véteti magát vele, zsarolja, fokról fokra megmérgezi az életét, megakadályozza beilleszkedését a békés életbe. Öngyilkos gondolatokig jut el Mikola, és mint a lelkiismeret-furdalás tragikus hőse, öngyilkosságot is követne el, ha nem kínálkozna elégtételül egy másik bűncselekmény, nem az övé, hanem a feleségéé és egy harmadiké, akivel a felesége megcsalta.
Egy hős magára vállal egy súlyos bűntettet, amelyet nem ő követett el: a más tettéért várható súlyos büntetéssel akarja egyensúlyba billenteni a saját élete erkölcsi, becsület szerinti mérlegét.