A sztyepptől a tundráig (Világjárók 147.)

Összefoglaló

Egy ​​népet csak történelmén keresztül lehet megérteni, csak meséiből, legendáiból megismerni, csak dolgos emberei révén megszeretni… Különösen érvényes ez egy olyan hatalmas, világrésznyi országra, mint amilyen a Szovjetunió, amelynek rendkívül mozgalmas a történelme, igen gazdag a mondavilága, és nem könnyen közelíthető meg embereinek lelke.
Az egész hatalmas országot szerettem volna bejárni, de kényszerűen korlátokat kellett állítanom magam elé. Így hát képzeletbeli óriáskörzőt illesztettem a Szovjetunió európai részének közepe tájára. Csúcsa valahol Moszkvától északkeletre érte a földet, szára pedig olyan kört írt le, amely északon az örök jégbe dermedt Kola-félsziget tundráit, délen a Kaszpi-tenger környékének forró sztyeppvidékeit, nyugaton a Kárpátok gerincét, keleten pedig a titokzatos Ural komor, sziklás hegyhátát szelte át.
Míg a Volga-delta országnyi rezervátumában bódító illatú lótuszvirágmezők fogadnak, északon, a Kola-félszigeten lila ametisztkristályok tömege csillan meg a tundra fekete kövein. És Moszkvától, a legoroszabb óriásvárostól északnyugatra Leningrád – a legfestőibb orosz város –, keletre az Ural lábainál pedig Magnyitogorszk – a hősi munka modern nagyvárosa.
Északon szelektől földön kúszóvá kényszerített fák, árapály-erőművek, sarkkörön túli üvegházak – délen óriás görögdinnyék, gazdag olajkutak. Nyugaton végtelennek tűnő erdők – keleten a sztyepp szűzföldjét feltörő különleges ekék, a szelet-havat felfogó telepített erdősávok, s olyan emberek, akik a vasnál is kitartóbbak. Két világ – s mégis ugyanaz. Mint annak a népnek a lelke, érzelemvilága, amellyel meg akartam ismerkedni.