Végszót adok-veszek

Összefoglaló

Koltai Róbert már könyve bevezetőjében megrémiszt minket: „valószínűleg ez a könyv lesz az utolsó, amelyben visszaemlékezem elmúlt évtizedeimre, pályatársaimra, barátaimra”. Nyilván ez is valami tréfa lesz – gondolhatja az olvasó. Nehéz ezt a kijelentést komolyan venni olyasvalakitől, aki ilyen élvezettel, sajátos ízzel mesél a színészetről – erről a „féltékeny szakmáról” –, a barátokkal, kollégákkal átélt kalandokról, mint ő.
Legújabb könyvét olvasva olyan érzésünk támadhat, mintha egy Koltai-filmet néznénk: a jeleneteket a tőle megszokott humorral, átéléssel vagy a helyzethez, a mondandóhoz illő komolysággal írja le, megelevenednek előttünk a lendületében és érzelmi töltetükben hullámzó események. Hibáiról is őszintén beszél, s olyan részleteket tár elénk, amelyeket máshol hiába keresnénk: megtudhatjuk, ki ihlette az Illetékes elvtárs jellegzetes szájtartását, melyik filmjének szánta a Szobaasszony, gyere haza! címet, és hogy ki volt rá a legnagyobb hatással a színésszé válásban. Elárulja, mit profitált a karanténból, mi a színészszakma „rákfenéje”, hogyan kapta meg Kálmán bácsi szerepét a Drága örökösökben, és miért szeretné kipróbálni, milyen macskának lenni.
Csak olvasunk és lapozunk, kuncogunk és bámulunk, az idő szalad, és a könyv végén elégedetten nyugtázzuk, hogy – akárcsak az előzőeknél – remekül szórakoztunk. Majd némi elégedetlenséggel ocsúdunk fel: Máris vége? Na, ne… Mesélj még, Gyuszi bácsi! Vagy bakter úr vagy Naftalin… mindegy, melyik szerepben, csak folytasd!