Gótika

Összefoglaló

A gótika kora új fejezetet nyit a művészet történetében: ez jelenti az átmenetet a középkoritól a reneszánsz festészet felé, s ekkor jelenik meg a világi jellegű festészet. Ellentétben a középkor korábbi művészetével, amelynek képi világa teljesen a földöntúli dolgok birodalmára figyelt, a gótikus korszak művészei a körülöttük zajló életben is keresték inspirációjukat, és ezáltal elértek egy újszerű valóságlátásig. Azáltal, hogy felfedezték az új, az érzékekkel megtapasztalható világot, több örömöt leltek a valóság látványában is, és ezáltal nagyobb hangsúly került az érzelmekre is. Az udvari társadalom és a városi polgári kultúra fejlődésével párhuzamosan virágzott ki a gótika stílusa. Újfajta kifinomultság és elegancia tört utat magának a művészet területén. A részletek szeretetteljes megfigyelése, mozgalmas vonalvezetés, fényt sugárzó színpompa és mesteri festéstechnika volt jellemző vonása ennek az új stílusnak, mely viharos sebességgel száguldott végig Európán. A gótikus művészet Firenzében és Sienában Giotto és Duccio, a Lorenzetti testvérek, Simone Martini és Fra Angelico falképein és táblaképein, a francia üvegfestményeken, a németalföldi van Eyck testvérek és Rogier van der Weyden oltártábláin, a Limburg testvérek és más miniatúra festők különlegesen finom könyvillusztrációin, a prágai és bécsi udvari művészet festett fatábláin és az észak-német mesterek vagy Stefan Lochner lágy stílusú, gyöngéd képein ért a csúcsára. A gótikus stílus terjedése és jellemzői A gótika eredetileg amolyan csúfnév volt. A fogalom jóval később lett egy korszak egyezményes megnevezésévé. A gótikus festészet mesterei számára teljesen ismeretlen fogalom volt. A 15. század gondolkodói találták ki Itália földjén. Erőteljes szitokszerű kifejezés volt arra, amin túl akartak lépni. Giorgio Vasari (1511- 1574) kifejezetten a számára elképzelhető legnagyobb gazembereknek, a gótoknak tulajdonítja ezt a művészeti felfogást. Ők voltak azok, akik az ókor alkonyán lerombolták a rómaiak klasszikus épületeit, megölték az építőmestereket, és egész Itáliát teleszórták átkozott építményeikkel. Német rendszer volt ez, amelyben a díszítmények és az arányok teljesen mások voltak, mint az antik időkben. A jó művészeknek kerülniük kell az ilyen barbár és ormótlan szemléletet. Hisz nem az egész világot átitató mérték uralkodik benne, hanem a tökéletes zűrzavar. A 16. századi firenzei lokálpatriótától aligha várhatunk kiegyensúlyozottabb állásfoglalást. Vasarinak a reneszánsz híres művészeiről szóló életrajzai rengeteg információt kínálnak ugyan, de számos téveszme is felbukkan bennük, és a mai napig hat. Valóban vannak alapvető különbségek Itália és Nyugat-Európa többi része között, amelyek miatt talán nem is teljesen jogosult Giottót (1270 körül- 1337) és követőit a gótika fogalomkörébe vonni - Vasari szerint ők az ókor szellemét tükröző művészetet keltették új életre....... Hogy mi teszi a gótikát azzá, ami, jóval nehezebb meghatározni a festészetben, mint az építészetben, ahol a csúcsív, a bordás boltozat vagy a pillérköteg többnyire kellő útbaigazítást nyújt. A gótikus festészetet legfőbb jellemzője az arabeszkekhez hasonlóan burjánzó, játékosan lendülő vagy megtörő vonal, végső soron a síkdíszítmény uralma. El kell fogadnunk, hogy ez a kalligrafikus elem alapvető a gótikus festészetben. A legvilágosabban 1300 táján a franciaországi festészetben és szobrászatban látjuk ezt, az öltözékek lágyan hullámzó ruhaszegélyekben, főként a figurákat beburkoló szövetmasszákban, amelyek bodorított hajtincsekként zuhatagszerűen omlanak alá. Ez a művészi forma gyorsan terjedt földrajzilag nagy területen, már a 14.. század első harmadában kimutatható a távoli Skandináv-félszigeten is. A ruharedők gazdag játéka 1400 körül éri el csúcspontját. Csak keretként fogja körbe a figurákat, azonban hangsúlyban és méretben szinte azonos rangú a drapéria és az ember. A kései szakaszt megelőző korai és érett gótikában jóval változatosabb a redőzés módja, mind a szobrászatban, mind a festészetben. A hosszú, párhuzamosan omló redőzés volt azonban az uralkodó a testhez állóbb, vékonyabb anyagoknál. Gyakran találkozni keskeny berakású "pliszé-struktúrákkal" is. A lekerekített redőkkel dolgozó "kései barokkos fázis" után, a gótika végső szakaszában egymást váltják a sablonos megoldások. Az anyagok szabása továbbra is dús marad, de a gyűrődések gerince kristálytisztán kirajzolódik. A ruhákhoz hasonló kiképzésűek a dús hajviseletek és szakállak egyenletesen göndörített tincsei is. Ahhoz, hogy a gótikus alakok kialakításánál meghatározó szerepe van a vonalnak, nagyon is illik, hogy maga a test is egyfajta rajzos, végső fokon a testiséget tagadó stilizálás kényszere alá kerüljön. Már a legkorábbi gótikus figurákon is megfigyelhető a körvonalak ritmizálása. Különösen jellemző a szintén a 14. századra a rendkívül határozott S betűre emlékeztető körvonal, amelynél általában aránytalanul magasra helyezik a csípőt. Némileg kapcsolódik a vonal iránt érzett előszeretethez a gótikus embereszmény egy másik elterjedt ismertetőjegye is: az arc, végig az egész korszakon keresztül, nagyon keskeny, magas oválisba foglalható, bárhogy változzanak is a divatáramlatok és a szépségideálok. Az ilyen példák persze csak utalhatnak egy korszak alapvető vonásaira, de nem húzhatóak rá kényszerűen minden egyes jelenségre.